Önnön farkába harapó kígyó esete azt mondani, hogy valami amiatt bomlik el, mert labilis, ha amiatt neveztük el labilisnak, mert a hozzá hasonlóak is el szoktak bomlani.

"A radioaktív bomlásnak (vagy a foszforeszcenciának, vagy a gamma foton spontán párkeltésének stb.) abban az értelemben VAN határozott oka, hogy tudjuk MIÉRT történik. "

Nem hiszem el, hogy tudni mi ok folytán történik, hiszen előzményei nem ismertek!

Kedves Elminster!

Örülök, hogy ezt így, tömören megfogalmaztad, mert úgy érzem ezzel kevésbé "beszélünk el egymás mellett".
Vagyis, szerinted itt kétféle okról beszélhetünk:

Az első esetbeni ok-okzati összefüggést te is elismered. Ezzel - úgy vélem - máris feloldottuk az ebben a kérdésben kialakult nézeteltérések döntő hányadát, ugyanis mi néhányan éppen erre e MIÉRTRE gondoltunk, mikor az ok-okozati relációk szükségszerűsége mellett érveltünk.

A másik "ok" viszont szerintem igazából nem is az okság hiányáról, hanem az előrejelezhetetlenségről, vagyis a kvantummechanika fogalmai szerint a határozatlanságról, a kvantumbizonytalanságról szól.

Ez a bizonytalanság, előrejelezhetetlenség azonban nemcsak az elemi részecskék világában, hanem egyes makroszkopikus jelenségeknél is megfigyelhető. Így például az általam is sokszor emlegetett nemlineáris (kaotikus) dinamikai rendszerekben, valamint az ún. instabil rendszerekben (lavinák, "hegyére" állított tárgyak stb.).
Nézzük is meg mindjárt egy konkrét példán, hogy mit is jelent konkrétan ez a bizonytalanság, s milyen összefüggésben áll a kauzalitással.
A kísérletet bárki elvégezheti az íróasztalán. Vegyünk egy grafit ceruzát, s hegyezzük ki alaposan. Aztán fogjuk ujjunk közé és próbáljuk meg a lehető legfüggőlegesebb állapotba hozni, majd engedjük el. A ceruza persze el fog dőlni, ez senkit sem lep meg, s az okot is tudja mindenki alapvető fizikai ismereteiből (ezt most nem is részletezem).

Azonban, hogy miért éppen arra dől el, amerre, ez már fogósabb kérdés. Azt még könnyen megállapítjuk, hogy ha elég "ferde" helyzetben engedjük el a ceruzát, akkor a ferdeség irányába dől el. Azonban mennél jobban közelítünk az "ideális" függőleges helyzethez, annál kevésbé jelezhető előre, hogy pontosan milyen irányban fog eldőlni.

Ha azt a célt tűzzük ki magunknak, hogy kifinomult módszerrel majd "tökéletesen" függőleges állapotba hozzuk a ceruzát, hogy megálljon a hegyén, az nem fog sikerülni. Még akkor sem fog sikerülni, ha kísérletünk színhelyét áttesszük egy "high-tech" laboratóriumba, ahol minden zavaró hatást minimálisra csökkentve, szuper-pontosságú támasztó mechanizmusokat alkalmazunk. A jól kihegyezett ceruza akkor is valamelyik irányba el fog dőlni, s a laborban is csak ugyanazt fogjuk tapasztalni, hogy mennél precízebben közelítjük meg az "ideális" függőleges helyzetet, annál kevésbé becsülhető meg az eldőlés iránya.

Így aztán, ahogy a kísérlet kudarcától lesújtottan ballagunk hazafelé a laborból, elgondolkodhatunk rajta, hogy tulajdonképpen mi is áll ennek a dolognak a hátterében.

A magamfajta gondolkodó azt mindjárt elveti, hogy az eldőlés irányát valamiféle isteni "gondviselés" vagy "kockadobás" döntené el, hiszen az elég ferdén tartott ceruza egyértelműen és beláthatóan fizikai determináltsággal megahatározott irányban dől el. Azt is könnyen beláthatjuk, hogy ez a determináltság nem szűnik meg azzal, hogy egyre jobban közelítünk az ideális függőlegeshez. Sosem mondhatjuk azt, hogy eddig a pontig fizikai törvények által (tehát oksági alapon) meghatározott irányba dől el a ceruza, de ettől a ponttól már megszűnt a determináció. Nincs ilyen "választóvonal", nem is lehet!

Hanem akkor miről van szó?

Nem másról, mint hogy ahogyan közeledünk a függőlegeshez, annál jobban nő a rendszer "érzékenysége" a kiindulási állapot apró "egyenetlenségeire", vagyis mikroszintű bizonytalanságokra. Az erősen ferdén tartott ceruzánál még a makroszint, vagyis magának a ceruzának a súlya és helyzete "elnyomja" mindazokat a mikroszintű tényezőket, melyek szintén befolyásolják az eldőlés irányát. A függőlegeshez közeledve azonban egyre nagyobb hangsúlyt kapnak ezek, s végül már egészen apró, akár atomi szintű kilengések döntik el az eldőlés irányát.
De nemcsak hogy egyre kisebb méretű eltéréseket kell figyelembe vennünk, hanem egyre többet is. Hiszen a ceruzában lévő összes atom kölcsönhatásban van egymással, de ezen felül kölcsönhatásban van a szűkebb és távolabbi atomokkal is. Hiszen - ha csak a gravitációt nézzük is - nem mondhatjuk azt, hogy csak a Föld és a rajta lévő dolgok hatnak rá, hanem valamilyen mértékben még van hatása a Holdnak, a Napnak, többi bolygónak, a többi csillagnak, a többi galaxisnak is. És bár kétségtelen, hogy minél messzebb van egy test ettől a vizsgált rendszertől, annál kisebb a hatás mértéke, azonban nem mondhatjuk, hogy zérus, mert igenis valóságos érték, s lehet, hogy éppen egy ilyen apró érték változása hozza azt, hogy egy adott irányba dőljön a ceruza.

Emellett azt sem kihagyni a számításból, hogy mindezek a jelenségek nem egy statikus állapot eredményei, hanem egy folyamatosan változó dinamikai rendszer folyományai. Hiszen maga a ceruza sem "áll", együtt forog a Földdel, az a Nappal, az a Galaxisunkkal és így tovább.

Ha mindezt végiggondoljuk, túlzás nélkül megállapíthatjuk, hogy ha elég finoman közelítjük a ceruzánkat a függőlegeshez, akkor már végül olyan apró szintű kilengések, hatások döntik el a dőlés irányát, ami nem nagyobb annál, mint amit egy távoli galaxis elmozdulásának gravitációs hatása kelt a ceruzánkban.

Sőt, ha továbbgondoljuk, akkor az sem lehet kétséges, hogy az említett ceruzára az összes galaxis összes részecskéje hatással van, s megfordítva is: a ceruzánk eldőlése is hatással van az összes galaxis összes részecskéjére.
Vagyis ebben a jelenségben sincs másról szó, mint amit sokszor elmondtam ezen a topikon: MINDEN MINDENNEL ÖSSZEFÜGG. MINDEN EGY.

Kedves Elminster!

Ha már olvasásra és megfontolásra ajánlottad Gribbin könyvét (Schrödinger macskája), akkor hadd idézzek néhány - fentiekhez passzoló - mondatot belőle:

"…azok a részecskék, amelyek valaha kölcsönhatásra léptek egymással, bizonyos értelemben a későbbiekben mindig egyetlen rendszer részei maradnak, ezért együtt reagálnak a további hatásokra. Látszólag minden, amit látunk, megérintünk vagy érzünk, olyan részecskék sokaságából épül fel, amelyek valaha, ha máskor nem, akkor a mai formájában ismert Világegyetem kezdetét jelentő Ősrobbanás idején, kölcsönhatásban álltak másrészecskékkel…
…Valójában az én testemet felépítő részecskék valaha közvetlen kölcsönhatásba kerültek az Ön testét alkotó részecskékkel. így tehát mi ketten éppoly mértékben egyetlen rendszer részei vagyunk, mint amennyire az Aspect-kísérletben szétrepülő foton.
Az elméleti fizikusok, mint például d'Espagnat és David Bohm érvelése szerint a szó legszorosabb értelmében el kell fogadnunk, hogy minden kapcsolatban áll minden mással…
…Ha minden, ami az Ősrobbanás idején kölcsönhatott egymással, megőrzi ezt a kapcsolatot minden mással, amivel csak egykor kapcsolatba lépett, akkor minden általunk látható csillag és galaxis minden egyes részecskéjének "tudomása van" az összes többi részecske létezéséről…"

A tényszerűség kedvéért azért azt el kell mondani, hogy az idézett könyvnek nem a mostani mondatok a fő eszenciája, de mi itt közép-kelet európaiak értünk már a "sorok közti olvasáshoz" is ezzel a szavannai - bocsánat, sztyeppei - agyunkkal…

Végül is azt akartam kihozni ezzel a kicsit hosszúra sikerült mondókámmal, hogy a [2]. "ok", vagyis az a kvantumbizonytalanság,vagy kaotikus előrejelezhetetlenség visszavezethető arra az univerzális alapjelenségre, hogy:

MINDENNEL ÖSSZEFÜGG. MINDEN EGY.

Kiötöltem egy feladványt:
Ha 1m hosszúságú üvegrúd egyik végét el kezdjük melegíteni, sok másodperc múlva kezd melegebbé válni a másik vége.

Ha eme üvegrúd egyik végét megütjük, sokszor száz m/s sebességgel terjed benne a hang.

Ha eme üvegrúd egyik végét megvilágítjuk, többszázmillió m/s sebességgel terjed benne a fény.

Miként magyarázható, hogy az említett hatások terjedési sebességeiben igencsak jelentősek az eltérések ?

Így lenne ha olyan egyszerű lenne a világ mint a faék. :O)

A gerjesztő fény az útjába eső atomok közül gerjeszti amelyiket eltalálja, aztán a fény erősség és idő kérdése, hogy mennyit gerjeszt.

Az atomban amikor az elektron visszatér a gerjesztett pályáról, akkor nem törvényszerű, hogy pont abba az irányba sugározzon amerről kapta a fényt,
ezért az általa kisugárzott fény másik atomot gerjeszt.
Kívülre ezért tovább tartó és gyengébb fény energia sugárzódik.

A fentiek miatt ez akkor is így történik, ha minden elektron fix ideig lenne gerjesztett állapotban, de hullámtulajdonságai miatt biztos, hogy 2 állapot között oszcillál, ezért az akkori állapota és a gerjesztő energia szabja meg a gerjesztés idejét.
Ami biztos, nem a "kényük-kedvük szerint", még akkor se, ha műszereink nem képesek kimutatni a tényleges állapotukat.

Az ok a miért kérdésre adott válasz. A hol? mikor? merre? kérdésekre nem.
Ez az alap jelentése.
Tehát az atomi interferenciák miatt 1 db Atom sem létezik, (nem megszámolható), tehát jó nagy molekulák számolhatók meg csak. mondjuk 1 db fehérjemolemkula már létezik. Én egyetértek,

És?
Ez miben módosítja az általános képet, ami határozottan a véletlenen alapul?

Egyébként a megfelelő hullámhosszú fénnyel történő stimulálás is azonnali "visszaugrást" okoz. Azaz ha a gerjesztett atomoknak megfelelő frekvenciájú lökést adunk, akkor eldobják az addig tárolt energiakvantumot. Az így kiszabadult fotonok újabb gerjesztett atomokat késztetnek alapállapotba visszaugrásra, ami még további fotonfelszabadulással jár. Kialakul egy láncreakció, létrejön a lézerfény.

Senki nem tagadja, hogy lehet befolyásolni különböző módon a gerjesztett atomok visszaugrását az alapállapotra. Azonban ez semmiben nem befolyásolja a tényt: ha nem piszkáljuk a gerjesztett atomot, akkor véletlenszerűen kiszámíthatatlanul tér vissza az alapállapotába.

(Egyébként a termolumineszcencia is statisztikai alapon működik, csak ebben az esetben a hőmérséklet befolyásolja a valószínűséget.)

A termolumineszcencia jelensége arra utal, hogy a hőmérséklet befolyással van a lecsengés sebességére, növeli azt, ha melegítjük a foszforeszkáló anyagot (lásd fluorit kristály).

Egész jó meglátás. Tényleg érdemes tisztázni a dolgokat.

A radioaktív bomlásnak (vagy a foszforeszcenciának, vagy a gamma foton spontán párkeltésének stb.) abban az értelemben VAN határozott oka, hogy tudjuk MIÉRT történik. Instabil az atommag (gerjesztett az elektron, a fotonnak megvan hozzá az energiája stb.).
Abban az értelemben NINCS határozott kiváltó oka, hogy MIKOR és MIÉRT ÉPPEN AKKOR történik meg az átalakulás.

A klasszikus fizikai világképben ez a két ok-féleség szorosan együtt jár. Miért robban fel a C4? A gyutacstól elég nagy hőt és nyomást kap. Mikor robban fel a C4? Abban a pillanatban amikor az elég nagy hő és nyomás éri. Megvan a szoros összefüggés, bármelyik kérdést is tesszük fel.

De hogyan nézne ki például a foszforeszcencia, ha úgy működne, mint a klasszikus módon viselkedő C4? Miért világítanak a foszforeszkáló anyagok? Mert fénysugárzással gerjesztett állapotba juttattuk az elektronjaikat. Mikor világítanak a foszforeszkáló anyagok? Abban a pillanatban, amikor fény éri őket. Nem, ez így nem jó! Legyen valami határozott késleltetés a folyamatban, tehát akkor világítanak, amikor egy fix időtartam lejárt a gerjesztés pillanata óta. Na ez így már hasonlít a valóságra és megmaradtunk a klasszikus világkép determinisztikus ok-okozati keretei között.
De álljunk meg! Ha így lenne, akkor a foszforeszkáló anyagok pontosan ugyanannyi ideig világítanának, mint amennyi ideig besugároztuk őket! És mindenki tudja, aki gyerekkorában eljátszott valami foszforeszkáló mütyürrel, hogy elég csak pár pillanatig fénynek kitenni őket, hogy pár percig halványan derengjenek.
Ebből pedig az következik, hogy az elektronok az elraktározott energiát nem fix időtartam múlva bocsájtják ki és térnek vissza alapállapotba, hanem kényük-kedvük szerint. Az egyik gerjesztett elektron egytized másodperc múlva visszaugrik alapállapotba, a másik viszont tíz percig is gerjesztve marad, pedig az instabil elektronpálya őt is pontosan ugyanúgy "kényszeríti" az alapállapotba. Mi tesz a két elektron között különbséget? Semmi. A kvantumvilág egyszerűen így működik: minden kölcsönhatás megvalósulását egy hozzá tartozó valószínűség határozza meg és nem a makroszkópikus világban megszokott ok-okozati viszonyok szigorú kényszere. (Érdekes lenne az a C4, ami a gyújtását követően véletlenszerűen döntené el, mikor hajlandó felrobbanni!)

Szerintem tudni kellene, ki mit tekint oknak, majd közös nevezőre jutni.
Én pl. (lehet, hogy tévesen) előzmény(eke)t és/vagy körülményeket tekintek oknak, ill. okoknak.
Azok az előzmények okai egy adott állapotnak, vagy eseménynek, melyekről széleskörű tapasztalat alapján tudott, hogy azok nélkül nem jönne létre az adott állapot, vagy állapotváltozás.

Gondolom, a kvantummechanika amiatt állítja, hogy bizonyos eseményeknek nincsenek okai, mert az előzményei, ill. körülményei vizsgálhatatlanok.

Jó kifejezés, csak kissé felületes meghatározásként értelmetlen, a rejtett ok. Valójában bizonyos észlelési szemszögből nézve láthatatlant, ismeretlent jelent - a rejtett ok. Minden rejtett dolog csak egyes nézőpontok számára rejtettek, akár okokról, akár másról van szó, és ugyanakkor más nézőpontok számára teljesen átláthatóak, átlátszóak, láthatóak.
Milyen okról is beszélhetünk, külső vagy belső bomlási okokról? Első fázisban : Minden esetben külső okokról van szó, ami minimum kétirányú környezethatásban nyilvánul meg. Ez a külső hatás természetesen minimum két irányból érvényesülhet, térbeli dimenziók esetén, akár kintről, a makrokozmoszból, akár bentről, a mikrokozmoszból. Második fázisban már, miután tartalmazza a bomlandó, (felező) anyag az előbbi elsődleges információt, akár strukturális információadattartalma által, akkor már mondhatjuk, hogy látszólagosan belső okhatározóról beszélünk. De valójában ez is külső programhatásnak az elraktározott belső, időzitett, meghatározott saját helyhez és időhöz kötött programhatása. És még létezik a legfontosabb alapösszetevő, a folyamatos környezetbefolyásolási hatás, mely az alapja az egésznek, mindennek, és ezen befolyásolókvantumokra épül minden hatás megnyilvánulása. Ezek a hatáskvantumok folyamatosan telitődnek, mint alrészecskék, és amikor elérik a minimális változástokozó kvantumszintet, akkor ugrásszerűen változtatnak. Ezen hatáskvantumok összetevő alrészecskéi minden esetben végtelen változatossággal határozzák meg helyi sajátosságukat.
Tehát minden esetben a külső hatások határozzák meg a vizsgált anyagi pont helyhez, időhöz és anyaghoz kötött saját látszólagos és sajátságos változást okozó okait, ami általában látszólagosan véletlenszerű, ismeretlen változásokban nyilvánul meg.
Érdekes az alábbi kérdésed is:
"Ellent lehet mondani, hogy ebben az esetben más lenne a bomlás gyakorisága a forrástól (Nap) távolodva? Igaz, de van-e valamilyen bizonyíték arra, hogy adott elem az univerzumban máshol, is pont ugyan akkora felezési idővel bomlik, mint itt a Földön?
Esetleg ez csak feltételezés? "
A válasz egyértelmű, és megfellebbezhetetlen: A távolabbi univerzumokban, multiverzumokban, teljesen más és más a felezési idő, melyet minden esetben a hely és idő saját környezete határoz meg, minden dimenziószinten. Végtelen hatótényezőt egymásra téve, összhatásként kapjuk a hatásmechanizmus eredőjét.
Üdvözlettel, Felix44

Szerintem Bnum jó irányban keresgéli az okot, mikor a "külső" lehetőséget mérlegeli.

Csak egy hirtelen ötlettel az jutott eszembe, hogy esetleg nem egy neutrínónak, hanem többnek az ütközése okozza a bomlást. Vagyis csak akkor jön létre a bomlás, ha két neutrínó pályája éppen egy radioaktív atomban metsződik. Mivel ezek a neutrínó pályák teljesen esetlegesen szövik át a világegyetemet, ezért nem lehet előrejelezni, hogy éppen melyik atomban metsződnek, viszont azért elég sűrűen és egyenletesen áthatják a teret ahhoz, hogy statisztikailag egyenletes hatást, viszonylag konstans felezési időt okozzanak.

Ez az elképzelés bizonyos fokig magyarázza a különböző elemek eltérő felezési idejét is, hiszen más eséllyel találják el a neutrínók a különböző méretű és tulajdonságú atomokat, az ugyanolyan atomokat viszont azonos eséllyel.

Persze ez a feltételezés csak egy nagyon elnagyolt hipotézis részemről, azt elismerem. Inkább csak azt akartam vele jelezni, hogy ilyen logikai mentén haladva - és persze megfigyelésekkel megerősítve - esetleg mégis meg lehet találni a bomlást kiváltó okokat.

A magam részéről valamilyen külső hatást tudok elképzelni a jelenség mögött, minthogy azt fogadjam el, hogy nincs oka…

Elnézést a zavarásért, sziasztok !

Érdeklődöm, hogy miért kb. 3 szokott kijönni, ha sok-sok kockadobást végezvén - ezek eredményeinek összegét elosztjuk a dobások számával?

Mi az oka, hogy leggyakrabban kb. 3 jön ki?

(Egyesek szerint az égvilágon mindennek van oka)

Tételezzük, de külső, vagy belső okot?
Ha belsőt tételezünk fel, akkor tényleg igazak az állításaid.
Olyan mintha minden atomban rángatnák a félkarú rablót és ha valahol kipörögne a 3 csillag, akkor bumm, bomlana "örömében".

Ettől függetlenül, ha ezeknek a félkarú rablóknak a forgási sebességét kívülről szabályozzuk, nem folyamatosan kapnak áramot, akkor a bomlások száma tetszőlegesen lecsökken.

De lehet a bomlások oka külső is.
Tekintsünk az atomokra mint kártya várakra, a külső okra, mint apró golyókra, lövedékekre.
Amelyik várat eltalálja (véletlen szerűen) az összeomlik (felbomlik).

Ellent lehet mondani, hogy ebben az esetben más lenne a bomlás gyakorisága a forrástól (Nap) távolodva. Igaz, de van-e valamilyen bizonyíték arra, hogy adott elem az univerzumban máshol, is pont ugyan akkora felezési idővel bomlik, mint itt a Földön?
Esetleg ez csak feltételezés?

Vagy esetleg TÉNYLEG nem lehet meghatározni, mert nincs ilyen ok.

Korábban már említettem azt a gondolatmenetet, ami megmutatja miért nem lehetséges az általatok feltételezett mélyebb determinisztikus ok a radioaktív bomlás mögött. (Megjegyzem, hogy nagyon a bomlásra megy ki ez a vita, de például a foszforeszcencia is detto így működik!)

Tehát tételezzük fel, hogy van valami rejtett ok, ami meghatározza hogy melyik atom bomlik el rövid idő alatt, melyik "él" tovább. Mi ugyan ezt az okot nem ismerjük, de mivel létezik, ezért fizikailag megnyilvánul. Ez azt jelenti, hogy a természetben olyan folyamatokban, amiről nekünk semmi tudomásunk nincsen valahol biztosan fel tud dúsulni a hosszabb életű változat és megritkul a rövidebb életű. Mit is jelent ez? Ha veszünk több eltérő forrásból származó azonos izotópot, akkor kimutatható szórást kellene tapasztalnunk a felezési idejükben, hiszen a rövid- és hosszúéletű változatok különböző arányait tartalmazzák!
Ezzel szemben minden adag azonos izotóp felezési ideje azonos. (Eltekintve a frissen felfedezett nap-hatástól.) Sőt, egyetlen friss adagból a felezési ideje letelte után kivett minta felezési ideje is azonos az eredetivel. Nem hosszabbodott meg, pedig abban bizonyosan megritkultak a rövid életű példányok.
A rejtett ok megbukott. Nincs ilyen.

Nem teljesen. Az eddigi szemlélet szerint mint független bombaként ketyegtek az atomok, amelyek belső (de számunkra megkülönböztethetetlen) okból időnként "felrobbantak".
A jelenlegi megfigyelés azt támasztja alá, hogy külső ok befolyásolja az időzítő járását.

A cikk szerint a Nappal van összefüggésben, de mi van akkor, ha nem?
Ha a Napban lévő radióaktiv anyagok bomlási sebessége befolyásolja a Napkitöréseket? Ebben az esetben az ok, lehet a Napon kívüli is.

Mint mielőtt ismerték a baktériumokat és a vírusokat. A betegségek meg istencsapásaként jöttek a semmiből.

Tehát: nincs semmi olyan ok, amit megtudnánk nevezni, de a megnevezés hiánya nem zárja ki egy ismeretlen, eddig nem felismert okot.


Itt szintén a feltételezés, hogy minden tényezőt ismersz és megtudod állapítani, hogy egyformák az atomok, miközben csak az a biztos, hogy nem tudsz köztük különbséget tenni.

A hullámzó tengeren a teljesen egyforma vízmolekulák egyrésze, többihez képest felfele mozdul, egy másik része lefele. A molekulák "különbsége" alapján nem tudjuk megmagyarázni ezt az energia különbséget, miközben létezik.

Tehát ha nem tud választ adni a tudomány arra, hogy adott atom miért igen, a másik miért nem bomlik el az adott időpontban, akkor biztos figyelmen kívül hagyott egy pár lényeges paramétert.

Még egy atomról sem mondható el maximálisan az, hogy egyidőben pontosan ismerhetjük a helyét és az impulzusát. A nagyobb molekulák már közelítik azt a mérettartományt, ahol a Planck-állandó "hatását" meghaladják a mérhető értékek. (Egyébként kisebb fullerénekkel is csináltak már interferenciaképet kétréses kísérletben...)

Szerintem maradjunk annál, ahogy John Gribbin is megfogalmazta (Bohr után szabadon): semmit sem mondhatunk arról, mit csinálnak a dolgok, ha nem nézzük meg őket.

Hát ezt nagyon félreértetted. Az általad idézett mondatom éppen, hogy az "ok nélküli, spontán véletlen bomlás"-ra vonatkozik. (Persze a megfogalmazásod sántít, mert végül is van ok: radioaktív az az atom. Annak nincs oka, hogy egy adott atom miért éppen akkor bomlik el.)


Ami "ok" ugyanúgy statisztikus véletlenen alapul.
Nehogy azt higgye bárki is, hogy a részecskék kölcsönhatásai olyanok, mint az asztalon guruló biliárdgolyók kölcsönhatásai, azaz mindig szigorúan determinisztikusan létrejönnek. Egy fenét. A különböző ütközéseket, szóródásokat, részecske- és magreakciókat ugyanaz a vakvéletlen határozza meg, mint a magára hagyott radioaktív atommag bomlásának pillanatát. Minden ilyen kölcsönhatásnak ugyanúgy statisztikai alapon nyugvó hatáskeresztmetszete van. Ezt úgy kell érteni, hogy például egy uránmagba csapódó neutron felhasítja a magot. Vagy nem. Ez esetben mondjuk lepattan róla, vagy valahogy beépül, vagy mittudomén. Az igaz, hogy a nevezett reakció hatáskeresztmetszete jóval nagyobb a neutrínó gyenge kölcsönhatásánál, de még ez sem 1 valószínűségű. A véletlen határozza meg, hogy az éppen becsapódó neutron magot hasít vagy nem, bár az esetünkben ez a véletlen gyakrabban hasít, mint nem.

Tehát a cikkben említett (feltehetően) napneutrínó hatás pontosan ugyanannyira "oka" a radioaktív bomlásnak, mint a radioaktív atommag belső instabilitása. Megadja a hogyan-t (bár ez a spontán bomlásnál sem kérdéses), de ugyanúgy nem ad választ a mikor-ra és a miért-re.

Hát, nem igazán működne a dolog.
A kvantumbizonytalanság csak a Planck-állandó nagyságrendjét megközelítő "méretekben" jelentkezik. Az eredeti gondolatkísérletben volt egy ilyen Planck-állandó közeli elem, méghozzá a radioaktív atom, aminek az elbomlása vezérelte a méregkapszulát.

Egyébként Schrödinger gondolatkísérletében már ott van az ok nélküli okozat jelensége: az egész macska-paradoxont abból ered, hogy nincs semmi olyan ok, ami megnevezhető lenne a méregkapszulát vezérlő atom elbomlására. Vagy elbomlik, vagy nem. Semmi nem határozza meg, hogy a gondolatkísérlet időtartama alatt mi lesz az atommal.
Érdekes gondolat, hogy bár trícium felezési ideje 12,32 év, biztosan találhatnák olyan példányt, ami az Ősrobbanás óta változatlanul létezik, és bár tökugyanúgy néz ki, mint a többi tríciumatom, nem lehet megmondani róla, hogy a következő öt percben elbomlik-e, mint a társai, vagy további 13 milliárd évig instabil tríciumatom marad.