Többször mondtam már, hogy a kozmológia végleg kilépett az alaptalan spekulációk világából, ezt mindenkinek el kéne már fogadnia!

Van egy kis összefoglaló a Wilkinson Mikrohullámú Anizotrópia Szonda weboldalán a 10 éves adatsor eredményeiről. (http://wmap.gsfc.nasa.gov/) Mindenki megnézheti magának, hogy az egyes paramétereket milyen pontossággal sikerült már megmérni. (A türelmetleneknek elárulom 1-1,5% pontosságról van már szó!)

Ugyanott van néhány idézet tudományos folyóiratokból. Ez az egyik:

Egyet tudok érteni a Science magazin lelkendező cikkírójával: véget értek az évitezedes viták az univerzum természetéről. Kiderült hogy sokkal bizarrabb, mint amit majomagyunkkal el tudtunk képzelni.

Nem az "én ábrám", a wikiről ollóztam. Ez is fényesen bizonyítja, hogy tévedésben vagytok, ha azt hiszitek, hogy szerény személyemmel vitatkoztok.
Ti tulajdonképpen az orkánnal szembe próbáltok pisilni...


Mivel nem világít és nagyon nem hat a fényre, úgyhogy közönséges anyag vagy nincs benne, vagy elenyésző mennyiségben van ott. TÉR az viszont van dögivel...


A Hubble-törvényből sehogy.
Az általános relativitáselméletben szereplő Einstein-féle gravitációs mezőegyenletnek a Friedmann-Lemaître-Robertson-Walker metrika szerinti megoldásával megkapjuk az Hubble-paraméter egyenletét, amelyet Friedman-egyenletnek neveznek.
Mivel a Hubble-paraméter az univerzum időfüggő skálaparaméterének első deriváltja osztva a skálaparaméterrel:

ezért a Friedman-egyenlet jobb oldalán található tagokban lévő paraméterek aktuális értékének megmérésével megoldhatjuk a differenciálegyenletet (ha másként nem megy, akkor numerikusan) így megkapjuk az univerzum skálaparaméterének pontos időfüggését, a sokat citált idő-átmérő grafikonok valamelyik görbéjét:

(A fenti képen több eltérő modell is ábrázolva van, a rózsaszín görbe felel meg a WMAP szonda 2003-2006-2010 adataiból készült lambda-CDM modellnek. Forrás: http://www.astro.ucla.edu/~wright/cosmo_03.htm)

A paramétereket megmérték, és úgy találták, hogy omega-m = 0,25 és omega-lambda = 0,75 és k=0, így valami gyorsítja a tágulást, ahogy egyre növekszik a galaxisok közötti tér. Jó tipp lehet a vákuumenergia, hiszen sűrűsége konstans, akármennyire is növekszik a tér, miközben a gravitációs anyag sűrűsége folyamatosan csökken. Adott egy pont a múltban, amikor a vákuumenergia negatív nyomása meghaladta a normál gravitációs anyag okozta pozitív nyomást, azóta újra gyorsulni kezdett a tágulás. És persze semmi fizikai hatásról nincs tudomásunk, ami az exponenciális tágulást megállíthatná, hiszen ez pozitív visszacsatolás: minél több a tér, annál több a negatív nyomású szétfeszítő vákuumenergia, minél több a vákuumenergia, annál gyorsabban gyarapodik a tér.

Bár az egészet már legalább kétszer leírtam, valamint félmillió helyen olvasható a neten. Nem is tudom miért töröm magam, és válaszolok ugyanazokra az újra és újra feltett kérdésekre.

A gyorsuló tágulás egyik bizonyítéka az, hogy az Ia szupernóvák távolabb vannak tőlünk, mint a v=Hr törvényből számolt távolság. Ez úgy lehetséges, hogy a szupernóvák és a földi megfigyelő között azóta is nagyobb sebességgel tágul a tér, mint amilyen sebességű volt a szupernóva felrobbanásának pillanatában.
Ezt úgy is tapasztalhatjuk, hogy a távolsági modulusok formuláiból kivonjuk az üres Univerzumra jellemző z-függő távolságmodulust, az így kapott eredmény felel meg a mérési eredményeinknek, következésképpen a gyorsuló modell felelhet meg a valóságnak.....

Mert nem elég. Sőt szégyenletesen kevés.

Akkor tőled is megkérdezem:

Egyszer az életben végiggondoltad klasszikus kinematika alapján, hogy miféle folyamat tud egy raklapnyi objektumot úgy megmozgatni, hogy ami kétszer távolabb van az kétszer gyorsabban is távolodjon? És ezt minden irányban ugyanúgy tegye? Bármelyik objektumról nézve is?
Ugye, hogy nem gondoltad még egyszer sem végig? Máskülönben rájöttél volna, hogy ez fizikai képtelenség.

Veled (meg Tuaregoval) ellentétben a fizikusok már régen rájöttek erre. A körülöttünk megfigyelhető valóságot nem lehet egyszerű mozgással leírni! Egyszerűen LE-HE-TET-LEN.

Mi sem bizonyítja ezt jobban, hogy ezidáig egyikőtök sem rakott le egy kiszámolt matematikai modellt, ami szigorúan Newtoni értelemben vett abszolút térben történő mozgásokkal ugyanazt a végeredményt tudná kihozni, mint amit az univerzumban megfigyelhetünk.

Kedves Elminster!

Az alábbi ábrádra nézve a következő kérdéseket teszem fel neked:

1./ Az egyes fázisokban mi található a galaxisok közötti, feketével ábrázolt térben? Van benne valamilyen anyag, vagy "üres tér"?

2./ Hogyan lehet levezetni a Hubble-törvényből a világegyetem gyorsuló tágulását?

>

Nem végtelen, csak határtalan. Véges anyag/energiamennyiséggel, önmagába záródó görbült térrel, ami azonban az anyaggal együtt dinamikusan változik, s kiterjedése nincs korlátozva, ezért határtalan.

Azért nem jelölhető ki a metrikus tágulásnak középpontja, illetve azért látja úgy a bárhol tartózkodó megfigyelő, mintha ő lenne a tágulás középpontja, mert a Nagy Bumm NEM a szó szoros értelmében vett "robbanás" volt, és ez független attól, hogy az Univerzum ciklikus-e vagy nem. Egyébként ha Szerinted ciklikus, akkor végtelennek is kell lennie, és egy végtelen Univerzumnak geometriai középpontja sincs.....

Mivel ennek a kedves hangvételű felkérésnek lehetetlen ellenállni, lerakom az én alternatívámat, ami valójában nem is csak az én egyedüli véleményem, hanem egy kozmológiai irányzat, melynek több elemét is ismertettem már, de mivel úgy állítottad be, hogy eddig nem raktam semmit (legfeljebb fészket?!), így most ismét kénytelen vagyok rakodni.

Mindenestre előrebocsátanám, hogy az általam képviselt elmélet nem fogja szükségessé tenni az összes kozmológiai képlet újraírását, az eddigi kutatások, megfigyelések eredményeinek elvetését.

Mindössze néhány kiindulási feltétel megváltoztatását, néhány megfigyelés átértékelését, túlzó és olykor irracionális feltételezések elhagyását, valamint az eddigi elméletek és megfigyelések új kontextusba való helyezését jelenti.
Így Einstein általános relativitás elméletét sem akarom kukába hajítani, mert nem látom, hogy ellentétben állna az én felfogásommal. Például - amennyire én ismerem az áltrelt - nem találtam meg benne, hogy a tér-tágulásnak az a módja benne lenne, amit te korábban úgy fogalmaztál meg, hogy a galaxisok tulajdonképpen nem mozognak, csak a tér tágul köztük (sic!).

Ehelyett idéznék Einsteintől egy mondatot:

"Az általános relativitáselmélet értelmében a tér geometriai tulajdonságai nem önállóak,hanem az anyag szabja meg őket."

Mások ezt az elvet úgy fogalmazták meg, hogy az anyag mondja meg a térnek, hogy hogyan görbüljön, s a tér mondja meg az anyagnak merre mozogjon.

Nos, ezt az elvet én elfogadom. Ahogyan Einstein is állította, érezte az univerzumunk térszerkezetének kialakításában a gravitációnak van kiemelt szerepe., Vagyis ez felel meg egyfajta görbült téridőnek, ami valóján egy gravitációs mező, egy erőtér.

Ez az erőtér nemcsak az egyes objektumok körül alakítja ki a térgörbületet, hanem nyilvánvalóan az egész univerzumnak is megvan a saját gravitációs mezeje, amire szintúgy érvényes az a dinamikus elv, ami az egyes alkotórészeire, vagyis az összanyag elhelyezkedése alakítja a globális mezőt, ez a mező pedig megadja azokat a pályákat, melyen az anyag mozoghat.

Amennyiben az univerzumnak véges az anyag/energiamennyisége - mint Einstein is állítja - akkor véges a gravitációs mezeje is, ugyanakkor mégis lehet határtalan az univerzum, ha ez a mező önmagába visszahajló: pl. gömbszerű vagy tórusz alakú.

Ennyi bevezető után nézzük, hogyan működik az általam képviselt ciklikus világmodell.

Kezdjük onnan, mikor a világegyetem összes anyagi része éppen zuhanóban van a legkisebb térfogatú állapota felé. Lényeges, hogy nem jut el a nulladimenziós pontig, a végtelen sűrűségű szingularitásig, hanem csak egy nagyon kicsi, igen nagy hőmérsékletű és sűrűségű állapotig.

Az összezuhanás utolsó stádiumában lényegében fekete lyukak összeolvadásai történnek. Ezekben a fekete lyukakban az anyag még "anyagként" van jelen, bár abból távozni már nem tud.

Mihelyt az utolsó összeolvadás is megtörtént, az összeroppanás elér egy olyan sűrűségi és energiaszintet (nevezzük kvázi-szingularitásnak), ahol az anyag teljesen szétzilálódik, és valamiféle energia-kvantumos állapotba kerül. Itt most részletkérdés, hogy ez a feltételezett kvark-gluon plazma állapot-e, vagy még ennél is elemibb alkotórészek gomolygó kavalkádja.
Erre az állapotra jellemző, hogy mivel minden anyagi rész szétbomlott, s feltehetően csak egyfajta energia-kvantumszerű részecske található már benne, ezért a korábbi térszerkezeti komplexitása hallatlanul lecsökkent, "kisimult". De olyan értelemben azért mégsem simult ki tökéletesen, mint ahogyan egy hibátlan gömbszimmetrikus állapotot feltételeznénk, ugyanis az egynemű részecskék gomolygó áramlása egy szinte tökéletes gömbfelület által határoltan azért megmaradt.

Végül is ez az apró szimmetriasértés lesz az alapja a következő ciklus eseményeinek.
Abban a pillanatban, mikor megszűnt az anyag anyagnak lenni, a gravitáció összehúzó ereje is megszűnt, viszont az összehúzódás által felgyülemlett expanziós energia maximálissá vált. aminek eredménye nem is lehet más, mint a teljes univerzumnyi plazma állomány szétsugárzódása.

A szétsugárzódás - ősrobbanás - kezdeti sebessége legalább a fény sebességét el kellett, hogy érje, mivel tömegszerű alkotórészek ekkor még nem léteztek.
A szétsugárzódás egyben azonban tágulást és hűlést is jelentett, s elérkezett az az állapot, mikor kezdtek összeállni az eredetileg csak egyféle alkotórészek különféle magasabb szerveződésekké (kvarkok, gluonok, fotonok, elektronok …és így tovább).
Az, hogy egyáltalán létrejöttek az eredetileg egynemű alkotóelemből magasabb komplexitású egyéb szerkezetek, az egyedül a már említett apró - talán százezrednyi mértékű - aszimmetriának tudható be, hiszen ha ez nem lett volna, akkor egy tökéletes gömbszimmetriában az említett alapkvantumok nyílegyenesen sugárirányban, katonásan, egyenlő oldaltávolságot tartva repültek volna szét egy anyagnélküli, kihűlő semmi irányába.

De a mi világunk nem a nihil világa, s mindezt ennek az apró aszimmetriának köszönhetjük, ami örvényeket, turbulenciákat, önmagába visszatérő (ciklikus) folyamatokat okozott.

Ebben forró kavalkádban keletkeztek ugyan olyan részecskék is, amik szanaszét repültek, s azóta is száguldanak fáradhatatlanul lineáris pályájukon (fotonok, neutrínók), de voltak olyanok is, melyek "pályára álltak", vagyis befogták egymást. Ezekből alakultak ki az első atommagok, majd atomok, valamint megjelentek az ezekhez tartozó alapvető "fizikai kölcsönhatások" (gravitáció, erős és gyenge magerők, elektromágnesség).

A történet következő részét már elég jól ismerjük, amit most nem is részleteznék.
A lényeg itt is abban az önszervező erőben rejlik, ami a kezdeti aszimmetriából eredeztethető. A szerveződések ugyanis nem álltak meg az elemi részecskéknél. Mivel ezekben is ott lüktetett tovább az aszimmetriából, valamint a "minden mindennel összefügg" elvéből kiadódó kaotikus faktor, ezért újabbnál újabb komplexitások jöttek létre a "determinált véletlen" és az önszervező hajlam eredőjeként. Az egyszerű atomokból (hidrogén, hélium) magasabb rendszámú elemek, azokból molekulák. Az atomok és molekulák makroszkopikus méretekben újabb térbeli szerkezeteket alkottak (csillagok, bolygók, galaxisok), valamint mikroszkopikus méretben is tovább bonyolódtak. Kedvező hőmérsékleti, nyomás, és kémiai környezetben szén alapú bonyolult makromolekulák álltak össze, amik ciklikus kémiai körfolyamatokat alkottak. Ezek evolúciója elvezett az első élő sejtek kialakulásáig, majd az élővilág hosszú fejlődése során egyre komplexebb és kifinomultabb szervezetek jöttek létre, aminek egyik - mellékes - következménye, hogy én is egyike vagyok ennek az önszervező folyamatnak, s be tudok számolni róla.

Ettől persze nem kell, hogy nagy mellényünk legyen, mert mindez nem "érettünk" történt, hanem amiatt az apró szimmetriasértés miatt, ami már a kezdeteknél megjelent.

Ennek a szimmetriasértésnek még a lenyomata is megvan a mikrohullámú háttérsugárzás mintázatában. El lehet róla mondani, hogy ez az újabb világciklusunk "születési bizonyítványa", de úgy is tekinthetjük, mint az előző világciklus "üzenetét", hiszen az említett kvázi-szingularitáson egyedül ez az információ jutott át, vagyis egy apró aszimmetria.

A történet persze nem ér véget a mi fajtánk sorsának alakulásával, hanem töretlenül folytatódik mindaddig, amíg a expanzió valamilyen formában át nem csap az összeroppanásba.

Tekintve, hogy az említett gravitációs mező véges, és önmagába visszahajló, ez biztosítja, hogy a szétrepült anyag mindenképpen visszatérjen a kvázi szingularitásba, ezért a ciklusosság sohasem maradhat el, legfeljebb a ciklusok hossza, lefutása, a szimmetriasértés mértéke térhet el némileg.

Nem tudhatjuk mi történt az előző világciklusban, csak annyi állapítható meg, hogy elődeink alkalmas állapotban adták át a kvázi-szingularitásra ahhoz, hogy most mi létezzünk és zen tudjunk elmélkedni.

Köszönjük néktek!...

Igen, az észleléseket úgy magyarázzák, hogy a galaxisok távolodnak egymástól,
de a kérdés az volt, hogy miért a tér tágul, s miért nem elég a normál térbeli távolodás?

Az, hogy sokan mondják (történelmi tény) még nem bizonyíték.
Csak azt bizonyítja, hogy jelenleg ez a hipotézis van hivatalosan elfogadva.
Az egyetemen nem taníthat mást, a diák meg főleg nem mondhat mást, de az továbbra se bizonyítja létét.

Pedig létezik.

Az a baj veletek, üres filozófiai hablatyból kiinduló okoskodókkal, hogy azt hiszitek velem vitáztok. Tévedés. A hivatalos tudományos világképpel vitáztok. Amire persze jogotok van, de ilyen kevés ismerettel, mint amivel mi rendelkezünk, nagyon sok sikert nem érhettek el. Akkor meg mire ez a nagy kepesztés?

Most csak a wikipédiáról idézek:









Satöbbi, satöbbi, satöbbi...
És ugyanez van szóról-szóra minden tudományos alapon írt kozmológiai összefoglalóban, bárhova is nyúlunk a neten.
Mottó: Lehet harcolni a szélmalmok ellen, de ne csodálkozzunk ha hülyének néznek minket.

Nem állítottam ilyet. Sőt amikor azt írtam, hogy az univerzum pontosan megfelel egy 4D gömbnek, akkor ott leírtam a "tágulás" középpontját is: a Nagy Bumm szingularitása a középpont, ugyanis attól a téridőponttól számítva minden objektum ugyanakkora távolságra van: 13,7 milliárd évre.


Ebben igazad van. A metrikus tágulásnak viszont megvan az a tulajdonsága, hogy bármelyik térbeli pont kinevezhető bázispontnak, és az egész "mozgási kép" pont ugyanolyan lesz. Ez eredményezi azt, hogy bármely pontból vizsgálva az univerzumot minden test ugyanúgy távolodik a megfigyelőtől.


Esetünkben mi vagyunk a bázispont, hiszen mi úgy látjuk, hogy minden tőlünk "távolodik", és a "mozgásvektorok" itt futnak össze.
De mivel Kopernikusz óta csak a nagyon beképzelt humánsoviniszták hiszik azt, hogy mi vagyunk a teremtés középpontja, ezért nagyon jó feltételezés az, hogy minden más pontján az univerzumnak pontosan ugyanezt (azazhogy tőle távolodik minden) látja egy megfigyelő. Mondom: minden pont bázispontnak tekinthető...


Ja. Tekintsük a lufifelszínre merőleges irányt időnek, és akkor megkapjuk: a lufi 3D geometriai középpontja azonosan egyenlő a lufivilág Nagy Bumm szingularitásával.


Lásd fent. A vicces az, hogy Edwin Hubble és a kozmológusok pontosan ezt tették, és megtalálták a középpontot: a Nagy Bumm szingularitása.


Látod, itt hibázol. Minden pont vehető bázispontként. Ne térben korlátos modellekkel gondolkozz! Gondolj végtelen vaslemezre (nincs sarka!!!), vagy végtelen kalácsra. Ahova ráböksz, az lesz a nagyítás bázispontja.


Látom rájöttél. Minden visszafut a Nagy Bumm szingularitásába. AZ a középpont.


Nem lehet meghatározni, mert nincs neki olyan.


Egyszer az életben végiggondoltad klasszikus kinematika alapján, hogy miféle folyamat tud egy raklapnyi objektumot úgy megmozgatni, hogy ami kétszer távolabb van az kétszer gyorsabban is távolodjon. És ezt minden irányban ugyanúgy tegye? Bármelyik objektumról nézve is?
Ugye, hogy nem gondoltad még egyszer sem végig? Máskülönben rájöttél volna, hogy ez fizikai képtelenség.


Lásd fent.
Egyébként mozognak azok, hiszen nincsenek "hozzászögezve" a táguló téridő adott pontjához. A gravitáció például folyamatosan egymás közelébe húzhat két galaxist, miközben "alattuk" a téridő szövete szakadatlanul tágul. Gondolj két összekapaszkodott hangyára egy gumiszalagon! Nyújtod a szalagot, de a hangyák nem távolodnak, végig össze vannak kapaszkodva, és hogy ezt fenntartsák kénytelenek a gumiszalaghoz képest egy-egy lépést megtéve "mozogni" egymás felé.


Nem fog kiegészülni. A képlet pontos.


Hidd el, ez is "lufimodell", csak te nem veszed észre rajta. Az általad citált modell egy darabját mutatja a teljes univerzumnak (amiről így nem nyilatkozik, hogy véges vagy végtelen-e). A modellben gravitációs hatású anyag van, azaz ahogy a modell tere a Friedmann-Lemaître-Robertson-Walker metrika szerint tágul, az anyag gravitációs hatásra ezzel ellentétes lokális mozgást végez, aminek hatására ilyen szálas-csomós struktúrákba rendeződik.
Az se tévesszen meg, hogyha a kockákat azonos nagyságúnak rajzolják. Gyakran azért teszik ezt, mert ha a táguló térnek megfelelően méretarányosan követnék egymást a modellkockák, akkor nem látszanának elég részletesen a régebbi kockák, így a szemléltetőereje veszne el a dolognak.

Nyugodj meg, az általános relativitáselméletben ugyanúgy egy és oszthatatlan téridő van, mint ami a köztudatban él.
Nincsenek "külön sajátbejáratú terek" amik távolodnának egymástól. Maga a téridő az ami tágul, ahogyan azt Alexander Friedman és Georges Lemaître levezette az általános relativitáselméletből.


Helytelenül.

Az a baj veletek, hogy nem ismeritek a témához tartozó összes háttérinformációt, és tudatlanul okoskodtok, ami így persze ostobaságok irkálására vezet. Előrebocsájtom, hogy én sem ismerem, de legalább veszem a fáradságot, hogy utánanézzek.
A tér tágulásával kapcsolatosan mindenkinek javaslom áttekinteni a Friedmann-Lemaître-Robertson-Walker metrikát. Ott a válasz az összes filozófiai alapú üres ellenvetésetekre.

Nyugodtan kiemelheted.
Jelenlegi konszenzusos elképzelés szerint ugyanis a vöröselolódást mégcsak nem is sebességnek (lehet annak is) hanem egy az egyben a tér tágulásának értelmezik:

ahol anow az univerzum jelenlegi mérete és athen az a méret, amikor a fény elindult.


Meg is teszik. Csakhogy a galaxisok képe csak azért látszik nagyobbnak, mert olyan állapotából indult a kép a galaxisról, amikor az közelebb volt "hozzánk", így nagyobb volt a látszólagos átmérője.


Akkor a zavaros és értelmetlen mód lehetett a baj.

Nem vezethető le. Egyébként nézd, mit találtam a wikipédián:

Gyakorlatilag az, amit én is mondtam korábban: nincs más matematikai modell, ami képes leírni a tapasztalt valóságot, mint a tér (figyelem a TÉR, nem az anyagcsomók vagy testek!) metrikus tágulása.

Kedves Elminster!

Nem veszem fel azt a stílust, amivel te illeted azokat, akik valamiben nem értenek egyet veled. Úgy néz ki, akárcsak soosmik, te sem tudsz uralkodni magadon, s minden alkalmat megragadsz arra, hogy a másik fél felfogóképességét minősítsed, valamint kioktató hangnemet vegyél fel.

Legutóbb kiemelkedő geometriai tudásoddal kérkedtél, amihez mi persze nem érhetünk fel…
Miközben ebben ringatod magad szabad legyen felhívnom sokaknak a figyelmét egy tévedésedre, ami éppen a geometriával kapcsolatos.

Arra a sokat hangoztatott megállapításra ugyanis, miszerint a világegyetem tágulásának, az általad metrikus tágulásnak hívott folyamatnak nem jelölhető ki középpontja, bázispontja.

Márpedig, ha bárki józanul végéggondolja, minden egyenletes tágulásnak, ami egyfajta térbeli nagyítás, kell lennie bázispontjának. Más kérdés, hogy ez a pont hová esik, a testen belülre, vagy azon kívülre, illetve, hogy ezt a pontot mi ki tudjuk e jelölni a valós térben. De ez mellékes esetünkben, a lényeg az, hogy bármely térbeli modell egyenletes nagyításához (tágításához) szükséges egy bázispont, amihez képest a nagyítás történik. A tágulásnak ugyanis iránya van, az irányvektoroknak pedig van kezdőpontjuk, s ezek a vektorok kimetszik a tágulás elméleti bázispontját.

Ha a kedvenc lufi-modelledet is nézzük, annak is van tágulási bázispontja, a lufi geometriai közepe, rendesen a gömb középpontja. Nekem, mint - szerinted - csökkent geometriai képességekkel bíró egyénnek nem nehéz belátnom, hogy ha a lufira felfestett pontokat, ha beszámozom, akkor a lufi fújásakor (tágulásakor) az azonos számú pontokat az egyes tágulási fázisokban összekötöm, akkor ezek a vonalak kimetszik a tágulás bázispontját.

Az egyéb felhozott példák esetében (mazsolás pite, vaslemez) is igaz ugyanez. Akár a táguló vaslemez sarkai, akár a dagadó pitében lévő mazsolák mozgási vonala kimetszi a tágulás középpontját, ami lehet a test belsejében, vagy azon kívül is, attól függően, hogy van-e valamilyen irányban korlátja a tágulásnak.

Végső soron azt kell, belássuk, hogy a nagyításra, tágulásra ítélt testek, modellek, idomok nem tudnak bázispont nélkül tágulni. Bár előfordul olyan nagyítás, tágítás, amikor elmondható, hogy az egész test minden irányban tágul pl. gömbszimmetrikus tágulás eseten, de minden egyes pontja akkor is csak egy bizonyos irányba tágul, s néhány különböző pontban vett irányvektor metszéke kijelöli a tágulás bázispontját.
Természetesen azzal nem vitatkozom, hogy az egyenletesen táguló testek valamennyi pontja távolodik egymástól, s ezek közül egy tetszőlegesen kiválasztott pont nem feltétlenül azonos a tágulás bázispontjával.

Az univerzummal is hasonló a helyzet. Ha egy egyenletes (metrikus) tágulást feltételezünk, akkor a vizsgált nagyléptékű objektumok (galaxisok, galaxis-csoportok) minden időpillanatban adott térbeli helyzetet foglalnak el, s minden ilyen objektumon kijelölhetők referenciapontok (pl. galaxis geometriai közepe). Ha ezen referenciapontokat az időbeliség fordított sorrendjében, egy 3+1 tér-idő dimenzióban ábrázoljuk, akkor ezek a vonalak is visszavezetnek a tágulás kezdetéhez.

Más kérdés, hogy jelen pillanatban ezt a pontot nem tudjuk megmutatni, mert nem tudunk visszamenni az időben, de a tágulás irányát, elvileg meg lehet határozni, természetesen olyan pontossággal, és tűréssel, amit a kaotikus előrejelezhetetlenség megenged.

Ennyit a tágulási középpontokról.


A "tér tágulásának" bizonyítékaként a Hubble-törvényt hozod fel. Csakhogy szerintem nem következik, hogy a tér tágul, hanem hogy a galaxisok távolodnak tőlünk, minél távolabbi, annál nagyobb vöröseltolódással. Nem értem, hogy mi az elvi akadálya annak, hogy a galaxisok "csak úgy" mozogjanak a térben, olykor távolodjanak, olykor csoportokba szerveződve vegyenek irányt valamerre, olykor egymásnak ütközzenek?

Ugyanis a valóságban éppen ez történik, nem pedig az az egyenletes, homogén lufi-tágulás, amit te előadsz. A valóság közel sem olyan lineáris, mint a Hubble-törvény képlete, ezért minden bizonnyal még ki fog egészülni néhány korrekciós taggal ez a képlet. De ha kiegészül is, még akkor iscsak halvány közelítése lesz a valóságnak, ami mindig is göröngyös, örvényes, filamentumos formákat mutat a világegyetem nagyléptékű szerkezetében. Valami ilyesmit:



Ez pedig nem a lufi modell!

Hozzászólásodban arra is felkértél, hogy mondjunk alternatív modelleket, ami jobban magyarázza az univerzum jelenlegi képét.

A következő bejegyzésem erről fog szólni.

Ne a szátok legyen nagy a konszenzusos tudományos elképzelés bírálatakor, hanem rakjatok le valamit az asztalra alternatívaként! Máskülönben úgy tűnne, hogy csak azért nem vagytok hajlandók elfogadni az általános relativitáselméletből levezetett metrikus tér-tágulást, mert nem bírjátok megérteni az elmélet összefüggéseit...
Kedves Elminster

Nincs ilyen! Az ált relativitás elméletben nincs abszolút tér, csak terek vannak.
(mivel a tágulás mozgás, igy minden galaxishoz vagy csillaghoz saját tér rendelhető. A terek távolodnak, vagy az anyag tágul. Helyesen.

Olvasd el amit ez után írtál és nézz utána mit lehet tudományosan BIZONYÍTÉKNAK tekinteni.

"A Hubble-törvény egy nagyon speciális "mozgást" ír le, HA a vöröeltolódásokat sebességként értelmezzük"

A "ha"-t én emeltem ki.



Amit te magad is cáfoltál, mivel geometriai nagyításnál a galaxisok képe is nagyobbá válna.



Ez viszont a hazugság szintjén van. Csak ezen a fórumon írtam többször. Igaz "zavaros és értelmetlen" módon.
A relativitás elméletéből levezethető, de te ezt nem fogod fel, amíg kedvenc professzorod oldalán nem fogod olvasni.
A tőlem okosabbak meg biztos megfelelőbb helyet is találtak gondolataik közlésére.

Tehát maradjunk annyiban, hogy neked gőzöd sincs az észlelt tértágulás mibenlétéről, de ez nem jelenti, hogy senki se tudja.
Ez nem jelenti, hogy ténylegesen létezik a tértágulás, csak a megfigyelő észleléséről beszélhetünk.

Bocsi, itt én azt értettem, hogy kétféle proton - elektron páros létezik,
A tóruszként elképzeléhető vagyis a magerő-módon összetartott ahol a tábvolsággal nő a vonzás

Az elktromosan összetartott a hagyományos elkent módon elképzelhető pár, ahol a távolsággal csökken a vonzás.

Gondolod, hogy lesz rá válasz?
Nagyon naiv vagy.

Még a hivatalos részecskefizika is (ami pedig Astrojan lázálmával ellentétben bizonyítottan működik) egyszerűen nem foglalkozik az "alakkal". Olyan tartományban, ahol a részecskék vannak, értelmüket vesztik az olyan fogalmak, mint "alak", "méret", "test", "térfogat", "belül" stb.
Annyit mondhatunk, hogy ütközéseknél "pontszerű"-nek bizonyulnak a részecskék.

Egyébként ugyanemiatt hülyeség az az ellenvetés, hogy azért valószínűtlen a Nagy Bumm szingularitása, mert "nem férnek el az atomok olyan kis helyen". Mintha az atomok kis biliárdgolyócskák lennének! Én mondom, néha többet árt a jóindulatú, de primitívségig leegyszerűsített ismeretterjesztés, mintha nem mondanának semmit...

Elnézést, valamit félreérthettem!

Így viszont már nem is annyira elképzelhetetlen, amit a neutronról állítasz, mert pl. azt olvasom az ELTE Csillagászati honlapján, hogy a neutroncsillagokban a protonok és elektronok vannak összepréselődve neutronokká. Nyilván az zavart meg, amit általános ismeretterjesztő kiadványokban olvastam a neutronról, miszerint olyan, mint a proton, csak semleges a töltése…

Most már csak az nem világos, hogy míg a neutroncsillagokban a nagy sűrűség préseli össze a protonokat az elektronokkal, addig a normál atomban mi tudja stabilan összetartani őket.?

Ezt most megint a Csapos mondatja velem, aki ilyen butuska kérdésekkel akarja ismereteit bővíteni a részecskefizikáról…

Már megint egy logikai szörnyszülött.
Semmi köze a kettőnek egymáshoz!

A galaxison belül gravitációsan kötött objektumokat vizsgálunk (mi lehetne még kötöttebb, mint a zárt körpálya?!?), míg a galaxisok között már elenyésző a gravitáció hatása, pláne, ha azokat egy fél univerzum választja el egymástól.

A tér tágulásának teljesen más a bizonyítéka.

Minden relatív pozícióváltozás (szándékosan kerülöm a mozgás szót!) vörös- vagy kékeltolódást okoz a fénysugarakban.
A Hubble-törvény egy nagyon speciális "mozgást" ír le, ha a vöröeltolódásokat sebességként értelmezzük:
v = H*R

Azaz minél messzebb van tőlünk valami, annál nagyobb sebességgel távolodik. És ezt minden irányban ugyanazzal a H aránnyal végzik a galaxisok. Kivétel nélkül mindenfelé! Gondoljon mindenki bele: ez olyan jelentős tulajdonság, amit nem lehet figyelmen kívül hagyni.

A tér metrikus tágulása (ami geometriailag nagyításnak felel meg) pontosan ezt a "mozgási képet" hozza létre. Lásd lufifelszín, vagy feldagadó kalács, de épp a napokban olvastam, hogy melegnek kitett vaslemezen lévő porszemekkel példálózott valaki egy kozmológiai ismertető oldalon.

Ezzel szemben áll az, hogy senki (ismétlem: SENKI) nem képes olyan folyamatot leírni matematikailag, amely térben történő klasszikus mozgással elő tudja állítani ugyanezt a "mozgási képet". Rajta csökönyös tagadók, kérem lerakni az asztalra a pontos matematikai modellt (nem lehet nehéz, hiszen csak Newtoni kinematikát kell hozzá használni!), ami térben repülő galaxisokkal olyan konfigurációt hoz létre hogy
- minden galaxis távolodik tőlünk
- minden irányban azonos, távolságtól függő arányú a sebességük
- nem mi vagyunk a mozgás középpontjában
- nem kell pontosan beállított indulókonfiguráció a jelenlegi helyzet kialakulásához

Úgy vélem, bele fog törni a bicskátok, ha megpróbáljátok szigorúan csak térbeli mozgásra visszavezetni az univerzumban látható képet. De ne legyen igazam! Győzzetek meg. Nem kell az összes galaxis tartalmaznia a modellnek, elég ha csak 10-20 darabból álló modellel dolgoztok szigorúan betartva Newton törvényeit, az energia- és az impulzusmegmaradást. (A gravitációt akár ki is hagyhatjátok a modellből.)

Ne a szátok legyen nagy a konszenzusos tudományos elképzelés bírálatakor, hanem rakjatok le valamit az asztalra alternatívaként! Máskülönben úgy tűnne, hogy csak azért nem vagytok hajlandók elfogadni az általános relativitáselméletből levezetett metrikus tér-tágulást, mert nem bírjátok megérteni az elmélet összefüggéseit...