Igazán megtisztelő, hogy megfontolás tárgyává tetted az általam leírtakat. Köszönöm.
Mint írtam, ennél a fránya fotonnál az impulzus valóban csökken, minthogy a tömege csökken, mert az meg ugye egyenlő az energiájának az egyenértékével az emcénégyzet szerint.
A torzulás annyiban megvan, hogy csökken az energiája, ha ez torzulásnak nevezhető. - csakhogy itt nincs semmi véletlenszerű, mint például a komptonnál, ezért nincs tényleges torzulás.

Öööööö.... bocs hogy ilyen triviális kérdést teszek fel, de a tudomásod szerint az impulzus vektormennyiség?

Én ugyanis úgy tudom.
Te most gravitációs pályaelhajlásról beszélsz. Az véletlenül nem impulzusváltozás? Tudod, vektoroknál változás az is, ha a nagyságuk nem, csak az irányuk változik.
És mit is ír pontosan Wright professzor úr?

Nem véled úgy, hogy a gravitációs pályaelhajlás is impulzusváltozás, és így a szállított kép torzulását okozná?

Igazad van, jelenleg nem ismerünk.
A feltételezésem éppen az, hogy a gravitációs pályaelhajlás viszont ilyen folyamat. Te hallottál már arról, hogy ezt a folyamatot vizsgálták volna ebből a szempontból?
A Compton azért nem jó "ellen"-példa, mert ott ütközik a nagyenergiájú foton az elektronnal, s ezzel veszít energiát. A gravítációs elhajlítás során nincs ütközés, csak a gravitációs hatás csökkenti a foton energiáját a kölcsönhatás miatt. Ha a fotont eltérítette az útjából, akkor hatott rá, s akkor egy pontosan ugyanakkora, de ellentétes irányú hatással kellett legyen a foton is az őt eltérítő objektumra.
Igazad van, ehhez azt is kell feltételezni, hogy a fotonnak van tömege. Van is, mégpedig épp akkora a tömege a feltételezésem szerint, mint amekkora a benne rejlő energia emcénégyzetes átszámításából adódik. Ez még figurázza is a folyamatot, mert tehát a foton energiája az elhajlás közben folyamatosan csökken, s ezzel együtt (egyidőben?!) csökken a tömege is. És persze az is érdekes jellemzője ennek a folyamatnak, hogy mikor hat a foton az őt eltérítő objektumra, hisz fénysebességgel halad, tehát az objektum csak akkor veszi észre, (akkor hat rá a foton elvesztett energiája,) amikor a foton már el is hagyta a pályájának az objektum-közeli pontját. Tehát valószínűleg kell legyen egy időbeli különbség az elhajlító objektum elhajlító hatásának érvényesülése, és a foton visszahatásának érvényesülése között.

Az milyen repülőgép? Hű, de izgalmas lenne olyan repülőgépet kipróbálni, amelyik a DVAG hatására száll le! Szívesen lennék kísérleti alany e DVAG létezését bizonyítandó fizikai kísérletben!:)) Nos?

A problémát az jelenti, hogy jelenleg nem ismerünk semmi fizikai folyamatot, ami anélkül képes a foton energiáját csökkenteni (vörörseltolni), hogy az általa szállított kép minősége ne romoljon.
Ned Wright kozmológiai téveszmék 3: Errors in tired light models:

Légy szíves, ezt is vedd bele az alternatív modelledbe.

Felhívnám mindenki szíves figyelmét arra, hogy az általános relativitáselmélet alapján lehetetlen mindenre kiterjedő vonatkoztatási rendszereket kijelölni. Ami megtehetünk büntetlenül, az olyan kisméretű vonatkoztatási rendszerek kitűzése, amelyek alig érnek tovább a vizsgált részecske szélénél.
Ha pedig csak lokális (a szó "legszorosabb" értelmében!) vonatkoztatási rendszerünk van, akkor minden törvény, a megmaradásiak is, csak ezekben a lokális rendszerekben igazak, a nagy mindenségben értelmüket vesztik.
Nem csak a vöröseltolódó foton energiavesztesége esik ebbe a kategóriába. Ott van például a fénysebességnél gyorsabban távolodó galaxisok esete. Azok is ugyanezen az elven nem sértik a specrelt. A lokális vonatkoztatási rendszerükben minden egyes galaxis esetén érvényes a fénysebesség maximuma, viszont a térben szeparált lokális rendszerek között nincs ilyen korlát.

Illetlenséget mondasz. A relelm sem azért igaz, mert egy nagyintelligenciájú ember találta ki. Akkor is igaz lenne, ha akárki más jött volna rá.
Alapvetően értettél félre, ugyanis én nem mondtam, hogy le akarnám váltani a relelmet, - épp ellenkezőleg, azt mondtam, hogy a relelm elfogadásával, annak keretein belül is lehet egy nemtágulós modellt felállítani, s erre adtam javaslatot, s a magam számára már sikerült sok részletet is tisztázni.
Igazán megtisztelő a felkérésed, de kápráztatásra az én időmből nem futja; - tudod holmi földhözragadt dolgok elvonják a figyelmem, család, gyerekek, meg fenntartás, meg ilyesmik. Majd ha valami csoda folytán nyakamba szakad egy örökség, akkor lesz időm erre. (Ki akar rámhagyni egy kis zsozsót?) Bár a legnagyobb akadály mégis az, hogy közönséges halandó csak töredékinformációkhoz fér hozzá. Kibogarászni a szenzációkból a valódi adatokat, mérési eredményeket, s azok módszereit, na ez viszi el az időt.
Esetleg ha volnál szíves beajánlani egy kis ösztöndíjra, akkor megtehetném.
Köszönöm előre is!

Szóval akkor itt is az a helyzet, hogy a törvényeket csak a kicsiknek kell betartani, a nagyok meg betarthatnak a törvénynek? - kis távolságban érvényes, nagyban meg nem?

Egyébként lehet, hogy csak én értem félre, de nekem úgy rémlik, hogy a NagyBumm modell éppen arra van kitalálva, hogy megmagyarázza a vöröseltolódást, azaz hogy Doppler-hatásként értelmezze azt. Nem értem akkor, hogy mi szükség még egy magyarázatra az energiaveszteségre, ha egyszer azzal magyarázza az energiavesztést, hogy a foton az indulásakor egy távolodó objektumról rugaszkodott el, s emiatt kisebb energiával indult útnak?
Ha nem Dopplerként értelmeznénk a vöröseltolódást, hanem a fény (a foton) útközbeni energiavesztéseként, akkor erre természetesen kell adni valami magyarázatot, amint feltételezésem szerint egy lehetséges magyarázat az lehet, (amint már említettem, s ezért most csak röviden írom le,) hogy a foton a haladása során őt az eredeti irányából kitérítő objektumokat kimozdítja a helyükből a saját pályája, a pillanatnyi helyzete felé, bár nyilván csak nagyon kis mértékben, pont akkora mértékben, amekkora energiát veszít azzal, hogy munkát végez az objektum kimozdítzásával. Mindez persze csak egy másik modellban lehet érvényes, tehát a tágulásos BB-modell "követelményeit" nem illik rajta számonkérni. Teljesíti viszont mindazokat a feltételeket, amik egy önellentmondásmentes modellel szemben felállíthatók.

Jaaa, értem a problémádat. Úgy hülyézted le a szüleimet, hogy fingod nincs mi lehet a nyomó gravitáció ?

te tényleg csak egy arcátlan paraszt vagy.

Amúgy nem mindegyik repülő zuhan le ha leáll a motorja. Van amelyik a NYOMÓ GRAVITÁCIÓ következtében egyszerűen csak leszáll..

A lufi NEM a táguló Világegyetemünk modellje!
Csak egy szemléletes analógia az ábrázológeometriából meghúzott térlátás nélkülieknek, hogy miként is tudják elképzelni a metrikus tágulást.

Csak érdekességképpen megemlítem, hogy a lufi-analógiának nincs szupersűrű forró időszaka az első három percben, és még az elsődleges nukleoszintézis sem játszódik le a lufifelszínen, hogy a jellegzetes H/He arányt előállítsa.

Egy szimpla geometriai szemléltetőeszköz, semmi több. De ha valaki nem veszi észre benne a szemléltetőeszköz funkciót, vagy sokkal többet akar belelátni a lufiba, azon már én nem tudok segíteni...

Hát éppen ez a bajom vele!
Ha egyszer ezt sem kezeli, meg azt sem kezeli, akkor nem jó a modell!

Talán csak nem akarod azt állítani, hogy ez a lufi modellt örök érvényű lesz, s jöhet bármi új felfedezés, még mindig ezt kell majd emlegetni?!

Ez a tágulási modell pl. kezeli a helyi gravitációs hatásokat a globális tágulással együtt:

Végre találtam neked is egy választ, bár lehet, hogy nem fog tetszeni. Az Astronomy FAQ 153-ik kérdése pont ezzel foglalkozik:

Már megint nem vagy képes egy analógiát helyesen használni. Egyszerűen nem értem meg, hogy mi a fene bajod van a lufival. Az egy leegyszerűsített modell, ami jól mutatja a határtalan tér (esetünkben felület) metrikus tágulását, amikor minden pont távolodik minden ponttól, és amikor a tér (felület) tágulásához nem kell "külső" plusz tér (felület).
Ez csak egy modell! Például nem kezeli a gravitáció által lokálisan egybekötött objektumok esetét. Amit a galaxishalmazokkal kapcsolatban emlegetsz, az ugyanis ezt a esetet jelenti. Amely objektumok olyan közel vannak egymáshoz, hogy a gravitáció össze tudja tartani, azok között a tértágulást legyőzi a gravitáció hatása. Ezek a csoportok nem tágulnak. Miért is tennék? A metrikus tágulás alapelve az arányosság. Időegység alatt minden távolság megduplázódik. De micsoda különbség van egymillió fényév megduplázódása (kétmillió fényév) és tízmilliárd fényév megduplázódása (húszmilliárd fényév) között! Az elsőt a közeli objektumok gravitációja röhögve leküzdi, a második viszont fénysebességnél is gyorsabb távolodást okoz.

De a problémádra a választ Ned Wright is leírta:

Na, ez szemenszedett marhaság.
Ha "szétterül" az 1mm átmérőjű lézersugarad a tér tágulása miatt egy fényhónapnyi átmérőjűre, akkor mekkora "átmérőt" fogsz látni egy 3 méteres tükrös távcsővel?
Ugye most már belátod, hogy mekkora hülyeséget sikerült kitalálnod? A műszereink csak és kizárólag a radiális irányú sugárzást detektálják. Azaz azt a sugarat, ami a forrástól a detektorig egyenesen a legrövidebb úton halad, a többi elszáguld mellettünk. Mindegy, hogy a lézered mennyire terül szét, a pontszerű forrás tízmillárd fényévnyi távolból is pontszerű lesz.

Egyébként korábban már kitértem egy érdekes geometriai tényre, nevesen, hogy a távoli objektumok látható képe pont azt a méretet mutatja, amekkorának látszottak volna a fény indulásakor abban a jóval közelibb távolságukban. Tehát a távoli galaxisok látható átmérője nem akkora, mint ami a fényút távolságból következne, hanem nagyobb. (Megjegyzem, ez a tény is cáfolat soosmik állandó végtelen univerzum téveszméje ellen.) Akit érdekel, az önszorgalmúlag nézzen utána a kozmikus távolság-típusok között az "angular size distance"-nak (én szögátmérő távolságnak hívom).

A lufi-modell tarthatatlanságát nem elsősorban abban látom, hogy milyen nagyságúak voltak a galaxisok sok milliárd évvel ezelőtt, hanem a galaxisok mai elhelyezkedése miatt.

A lufi-analógia egy egyenletes, izotróp tágulást feltételez, s akárhogy csűrjük csavarjuk, a manapság egymás közelében lévő, szálakba, erezetekbe rendeződött galaxis-csoportok ennek nem felelnek meg.

Nézd meg az 1456 hsz. képeit! Azok nem egy teljesen izotróp tágulást feltételeznek. Az az apró anizotrópia, ami már az ősrobbanásban megjelent (ennek lenyomata a mikrohullámú háttérsugárzásban is megvan) fejlődött tovább ezekben a filamentumokban, s ezzel meg lehet magyarázni az egyes galaxis-csoportok közelségét, míg a lufi-analógiával nem, mert egy 10 milliárd éves izotróp tágulás során nem maradhattak volna ennyire egymás közelében a galaxisok.

Hiszen éppen ez a lényege a lufi-analógiának, hogy ahogyan fújódik fel egyenletesen, úgy távolodik minden pötty rajta minden másiktól. A valóságban nem ez zajlik, ezt mutatják a világegyetem nagyléptékű szerkezetének egyre pontosabb mérései.

"Visszatérve a világegyetem nagyléptékű szerkezetére , megállapíthatjuk, hogy ismét beigazolódott, hogy a "lufi-analógia" nem alkalmas az univerzum mozgásának, térszerkezetének modellezésére.
Abból ugyanis az következnék, hogy a "felfestett pöttyökként" ábrázolt galaxisok közötti tér egyformán növekedne, vagyis minden galaxis távolodna egymástól."

Ezzel vitatkoznék. Ha elfogadjuk, hogy a tér tágulása régóta tart, akkor szerintem feltételnünk kell, hogy a tőlünk nagyon távoli galaxisok látszólag sokszorta nagyobb kiterjedésűeknek mutatkoznak ma számunkra annál, mint amekkorák voltak akkor, amikor ideért fényeiket kibocsátották.

Gondoljunk csak arra, hogy egy - hajdanán még aránylag közelünkből felénk kibocsátott - viszonylag kis átmérőjű és hengeres lézersugárnak az útja során a térrel együtt kellett tágulna, s emiatt hozzánk már nagyátmérűen kell megérkeznia (valamint "kisfrekvenciásan" ).

Megemlítem továbbá, hogy kisfrekvenciásan kisebb kell legyen az energiája -Einstein E=h*f törvényének megfelelően - azaz energiája útközben csökkent.

Eme energiacsökkenés (vesztés) az energiamegmaradás érvénytelenségére utal ebben az esetben.
Megjegyzem a kozmológiában elfogadott álláspont ez.

Hát akkor vegyük végig, hogy mire alapozom azt az állítást, hogy nem léteznek a Newtoni mechanikában használt szilárd tömör testek. Valójában az, hogy valamit szilárd folyamatos testnek látunk (és úgy gondolkozunk róla, mintha valami tömör fix dolog lenne) egy illúzió. Maga az anyag, még a szilárd anyag is üres tér. Megmagyarázom.

Adott az atommodell, amiben az atommag hordozza szinte a teljes tömeget, viszont a mérete elenyésző az elektronburok méretéhez képest. Az elektronburok adja az atom méretét, viszont szinte nincs benne semmi anyag. Az elektronburok gyakorlatilag üres, csak az elektronok állóhullámaiból áll. Ha tehát elvesszük az anyagból az elektronburkokat, hiszen gyakorlatilag nincs bennük anyag, akkor még a legtömörebb ólomtömbben is hatalmas terekkel elválasztott, elszórt pirinyó atommagokat találunk. Annyira sok a tér még az ólomtömbben is, hogy röhögve áttolható rajta egy másik elektronburok-mentesített ólomtömb. Észre se vennénk, hogy van ott valami (eltekintve persze a pozitív töltéstől, de gondolatkísérletben ilyen kicsire nem adunk).

Akkor miért van az az érzetünk, hogy a szilárd testek tömörek és csak erőhatásra lehet bármit is beléjük paszírozni? Hát az elektronfelhők miatt. Nagy általánosságban az atom, és az atomok halmaza semleges töltésű, mivel az atommagok pozitív és az elektronburkok negatív töltése statisztikailag kiegyenlíti egymást. Vigyük azonban a két atomot elektronhéj-távolságba! Máris borul a statisztika, ugyanis egymás elektronburkainak negatív töltése lényegesen nagyobb hatást okoz, mint a találkozási ponttól "távolabb" lévő atommagok semlegesítése. Valójában az elektronburkok taszítása az, ami megakadályozza az anyagok egymáson áthaladását. És az előbb már leszögeztük, hogy az elektronburok gyakorlatilag semmi.
Ha megfogunk egy szilárd testet, akkor nem valami tömör folytonos dolgot taperolunk, hanem pusztán illékony elektronfelhőt!

Van a dolognak egy további következménye. A tömörség illúzióját az elektromágneses kölcsönhatás adja. Ennek pedig foton a közvetítő részecskéje. Tehát amikor két Newtoni test fizikai érintkezéssel kölcsönhatásba lép egymással, akkor bizony a két test fizikailag semmit nem csinál a másikkal. Nem is érintkezik! Csupán az elektromágneses kölcsönhatást közvetítő fotonpárokat cserélik ki az egymás közelébe került elektronburkok. Ezek a fotonpárok hozzák-viszik az impulzust a két test között, és makroszkópikusan összeadódva adják azt az ütközési eseményt, amit például Newton törvényeivel le tudunk írni.
Ugyanez játszódik le az anyaghalmaz belsejében is. A szilárd anyagoknál az elektronburkok rácsszerűen egymásra "támaszkodnak" és ugyanúgy fotonpárokkal adják tovább a kívülről érkező erőhatásokat (folyadék és gázállapotban persze az atomok el is tudnak mozdulni). Ha tehát megnyomunk bármilyen anyagi testet, akkor abban nyomás keletkezik, ami viszont végső soron a kölcsönhatást hordozó fotonpárok felszaporodásával jár. A nyomás tehát létező fizikai entitásként, fotonokként jelentkezik minden anyagi testben. És itt jutottunk vissza az általános relativitáselmélethez és a kozmológiához, ugyanis Einstein volt az első, aki az alap Friedmann-egyenletben

H² = 8πGρ/3+kc²/R²

a ρ (rho) sűrűségbe beleszámolta a nyomást is

ρ+3p/c²

összefüggéssel.

Végkövetkeztetés: nincs Newtoni értelemben használt szilárd test, ami ütközéssel, nyomással vagy súrlódással hatna más testekre, csupán elektronfelhőkkel összefogott "üres terek" vannak, amelyek elektromágneses kölcsönhatásba lépnek egymással. És mivel a szavannán nem volt létszükséglet ilyen részletességgel ismerni a kölcsönhatásokat, az az illúzió alakult ki bennünk, hogy ezek az "üres terek" folytonos tömör testek.

Hibás fordítás.!
Az eredeti szöveg az Idő rövid története eredeti angol kiadásában:

…the stars in its spiral arms orbit around its center about once every severeal hundred million years.

..Vagyis csak néhány száz millió évenként…

A gravitáció szerinted nem vonzóerő? Miért zuhan le a repülő, ha a motorja leáll, a zapád, meg a zanyád is ilyen hülye?

10510
elm.

Hawking: 47 oldal. Galaxisunk lassan forog, a spirálkarokban lévő csillagok néhány százmilliárd év alatt kerülik meg a galaxis középpontját. Ha a Tejút ötször fordult körbe, ez már akkor is 500milliád év.
104 oldal. A Tejútban a fekete lyukak száma eléri a százmilliárdot is, azért forog gyorsan.
141. oldal. A világegyetem teljesen önálló semmi rajta kívül álló tényező nem befolyásolja. A világegyetem nem teremtődik, és nem enyészik el. A világegyetem egyszerűen csak VAN.
1426 alatt írod, "nem léteznek a newtoni mechanikában használt szilárd testek" Ez a baromság csak kretén agyadban születhet meg.
A Barnard köd nem ilyen sötét, átlátszó mögötte ott a sok csillag, HUBBLE 112 oldal. A csillagkeletkezési számítógépes modellek hülye emberek agyában születnek, a kezdet ideje nem ismert.
A 1440 alatti képhez fűződő magyarázatod, még a kretén jelző sem elég pejoratív, mert akkora baromság, hogy valószínű az Elminster név egy hülye szőke picsát takar.
Ha egy csillagász a kép vizsgálatánál, vagy elemzésénél nem jön rá, hogy a világegyetem végtelen, akkor az inkább foglalkozzon operaírással.
Ez a kép perdöntő bizonyítéka annak, hogy a világegyetem nem tágul, és végtelen. Aki ebben kételkedik, annak valószínű kretén elődei voltak.
A csillagászat visszajutott Newton korába, a hamis álmok után jött a nagy bukás.