Többen "elképzelhetetlennek" tartják egy eleve végtelen térben keletkezett eleve végtelen univerzum Nagy Bumm-ját. Próbáltam szóban rávezetni a delikvenseket, hogy a hozzáállásuk csak a saját korlátozott képzelőerejükről tesz tanúbizonyságot.
Most, hogy Ned Wright weboldala ismét elérhető, itt a válasz a végtelen univerzum Nagy Bummjára:


Persze, korábban én is ezt próbáltam a 782. és a 802. hozzászólásban leírni, de azért más a magyarázat súlya, ha egy egyetemi fokozattal rendelkező és az aktív kutatási programokban résztvevő valódi tudós magyarázza el a dolgokat...

Úgyhogy lehet a fantáziát élesíteni, mivel a valóság tényeire gyakran képtelenebb (de matematikailag/fizikailag helyes) magyarázatot lehet adni, mint amit az itt megszólaló "szobatudósok" el tudnak képzelni.

Olvasgasd Ned Wright kozmológiai weboldalát.
Meglepően sok mérés és megfigyelés támasztja alá a jelenleg konszenzusosan elfogadott lambda-CDM univerzummodelt. Úgyhogy a "teóriá"-nál lényegesen erősebb bizonyítékaink vannak, amelyek legalábbis nagyon valószínűvé teszik, hogy jó helyen keresgélünk. (Ellentétben például a Kalevala vagy a Biblia "modell"-jével.)

Na végre visszatért netre a valódi kozmológiai ismeretek tárháza. Tehát akkor a korábban említett vöröseltolódás kalkulátor:
http://www.astro.ucla.edu/~wright/CosmoCalc.html

Értelemszerűen a "light travel time" egyezik a fényút-távolsággal, de mivel ez két eltérő időpontú objektum között mért dolog, így fizikai értelemben egyáltalán nem "távolság".

A "comoving radial distance" adja meg a beérkezés pillanatában meglévő távolságot a forrás-detektor aktuális koordinátái között, ami mintegy a jelen pillanatban galaxisról galaxisra a távolba nyúlóan lerakott mérőrudak koordinátarendszerén alapul. (Olyan kis tartományokra bontjuk a távolságot, amiben a Hubble-törvény szerint távolodó objektumok még együttmozgónak tekinthetők. A tartományok átfedő szélein lévő objektumok lokális koordinátarendszerei biztosítják, az univerzumban egyébként értelmezhetetlen globális idő és térkoordináták ellenére, a folyamatos távolságmérést és az ehhez szükséges egyidejűséget.)

Az "angular size distance DA" adja meg az induláskori távolságot a forrás-detektor akkori koordinátái között (Értelemszerűen a látható átmérő, amit az úton lévő fény szállít hozzánk, nem változik az univerzum tágulása miatt. Ezért hívják ezt a távolságot szögátmérő-távolságnak.)

Helló Anna!

Ezt a tórusz alakú, ciklikusan ismétlődő világegyetem modellt nem én találtam ki, de nem tudtam megtalálni az interneten, hol olvastam róla.

Emiatt egyszerűbb volt, ha magam készítek egy illusztrációt AutoCAD-ben. Még lehetett volna díszítgetni,meg feliratozni, de szerintem így is szemléletes.

Hogy mennyire igaz, azon lehet vitatkozni…

Szerintem ma i tudásunk szerint egyik kozmológiai modell sem nevezhető még csak megközelítőleg sem bebizonyítottnak, mindegyik inkább csak teória szinten létezik. Ezt a szintet szerintem ez is eléri.

Ne általánosíts! Csak neked elképzelhetetlen.
Matematikailag tökéletesen levezethető. Ezidáig kétszer ismertettem. Olvasd vissza a 782. és 802. hozzászólásomat.

És ha véletlenül teljesen pontosan meg tudnánk állapítani, hogy a tér nagyléptékű szerkezete euklideszi sík, vagy neadjisten negatív görbületű, akkor nem bújhatunk amögé, hogy "elképzelhetetlen" a táguló végtelen univerzum. Akkor kötelezően megoldást kell találnunk rá. Például a kvantum-összefonódás jelenségéből. Látod, nem is olyan bonyolult...

Korábban már mondtam: a tények erősebbek az egyéni elképzeléseinknél!

Látom még mindig nem érted a halmazelméletet, pedig a matematika egyik alapeleme.
Ha a világod csakis a lufifelszín pontjaiból áll, és mivel a lufifelszínen élsz így nincs tudomásod és nincs tapasztalatod "felsőbb" dimenziókról, akkor a lufi középpontja létezik-e a számodra vagy nem?

Kijelenthetjük, hogy nem része a világodat alkotó ponthalmaznak. Ez alapján a válasz: nem létezik.

Kijelenthetjük, hogy esetleg egy idegen dimenzióval kiterjesztett "térnek" nevezett fikcióban talán (nem biztosan!) kijelölhető. De mi lufifelszínen élő síklények vagyunk! Semmi bizonyítékunk a "tér"-ről, így a benne kijelölhető "középpont" is fikció. A fikció pedig nem bizonyosság. Úgyhogy a válasz maximum létezhet és nem a sommás kinyilatkoztató módú létezik.

Honnan vetted ezt az ábrát? Ez legalább olyan szép, mint az E8, mégha nem igaz, akkor is!:))

(folyt.)
Létezik azonban olyan tágulási modell is, amely megfelel mind az önmagába záródásnak, mind a folyamatos mozgás biztosításának. Ez pedig nem más, mint egy olyan tórusz, aminek belső átmérője megegyezik az ősrobbanás pillanatában összesűrűsödött világegyetem átmérőjével, vagyis egy gombostűfejnél is kisebb mérettel, külső átmérője pedig a világegyetem legnagyobb kiterjedésével.



Ebben a tágulási modellben soha nincs megállás! Soha nincs abszolút kezdet és vég, legfeljebb újabb és újabb ciklusok indulása. Ez a modell egyébként összhangban van azzal az ábrával, amely elfektetett pohár, ill. tölcsér alakban ábrázolta az univerzum fejlődését. A tölcsér ugyanis folytatódhat egy tórusz felületbe, ami önmagába visszazáródik. Sőt összhangban van akár a gyorsuló tágulással is, mert a tér visszagörbülésével, akár gyorsulva, akár lassulva, de mindenképpen visszakerül az univerzum a szingularitás-közeli állapotba, s egy új ciklusba.

Természetéből adódóan ez a modell a ciklikus világegyetemet is feltételezi.
Továbbá fontos megjegyezni, hogy ebben a modellben teljesebb értelmet nyer az általános relativitáselméletben megfogalmazott téridő szemlélet. Az itt ábrázolt tórusz ugyanis nem más, mint az idő térszerkezete, vagyis a negyedik dimenzió. Ezáltal elmondhatjuk azt is, hogy az idő is egyfajta térdimenzió, mert van térszerkezete, mely magában foglalja a háromdimenziós világot.

Szemléletesen úgy lehet ezt megfogalmazni, hogy az ősrobbanás kezdeti pillanatában "kifeszül" egy virtuális erőtér, egy tórusz felületű pálya, s ehhez a pályához igazodva zajlik a további mozgás, tágulás. Hasonló némileg a helyzet, mint a mágneses erőtér esetében, ahogy például a Napból elinduló töltött részecskék sem nyílegyenesen vágódnak be a Föld légkörébe, hanem a mágneses erővonalakat követve, sarki fényként. Ahogyan a töltött részecske útját meghatározza a mágneses erőtér, úgy az egész univerzum tágulási útját is meghatározza a tórusz alakú térszerkezet, mely nem egy önálló objektum, hanem - akárcsak a mágneses erőtér - az univerzum teljes anyag és energiatartalma "indukálja". Sőt, ennek a modellnek a logikáját tovább vive, azt is méltán feltételezhetjük, hogy ez az univerzális, erőtérszerű szerkezet mindig is létezett, az anyaggal együtt, de az ismétlődő ciklusokkal együtt, kaotikusan, icipicit módosult. Ebből viszont az is következik, hogy ez a tóruszfelület a világegyetem legfőbb kaotikus attraktora, amely vezérli az univerzum fő mozgását. Minden ciklus ezt a vezérfelületet közelíti, de pontosan sosem éri el, a világciklusok által leírt pályák egymás közelében haladnak, de sosem fedik(ismétlik) egymást, akárcsak a Lorenz- és Rössler-attraktorok, fraktál-természetűek.

A térszerkezet erőtér jellegéből adódóan az univerzum összes anyaga csak ezen felület meghatározta pályán mozoghat, semmilyen anyag, sugárzás - még a fény se - léphet ki belőle, ezért műszereink fejlődésével sem várható, hogy "kilássunk belőle". Abban a pillanatban, ha mégis megbizonyosodunk afelől, hogy "látjuk a világegyetem végét", akkor azonnal félre kell tenni ezt a térszerkezeti modellt és mást kell helyette keresni. Egyelőre azonban ez az eset nem áll fenn, mert akármilyen távolra nézünk, mindenhol galaxisokat találunk.

Ebben a modellben az idő térdimenzió jellegét szemléletesen úgy érzékelhetjük, hogy egy adott objektum szokásos háromdimenziós adatai mellé oda kell venni egy negyediket is, ami az ősrobbanás kezdőpontjától való - tórusz felületen mért - távolságot jelenti, és ami megegyezik az idő dimenzióval.

Annyiban célszerű maradni a 3+1 téridő dimenzió elnevezésnél ebben a modellben is, mert az idő dimenzió - bár térszerkezethez köthető - de csak egyirányú mozgást tesz lehetővé, míg a másik három dimenzióban pozitív-negatív irányban is lehet mozogni.

Kedves Elminster!

Szeretnék a továbbiakban is kulturált hangnemben diskurálni a topik témájáról, s bízom benne, hogy a többiek is be tudják ezt tartani. Annak ellenére, hogy több kérdésben is vitába keveredtünk, ne gondold, hogy nem értékelem a hozzászólásaidat, s már eddig is értékes információkat merítettem belőlük.

De ne vedd rossz néven, ha nekem bizonyos dolgokról más a véleményem, és ezt próbálom meg is védeni érveléssel. természetesen nem tartom magam tévedhetetlennek, de ugyanezt tartom másokról is, legyenek bárkik. Úgy gondolom, nem azért nyíltak ezek a fórumok, hogy bólogassunk nagynevű és tiszteletű hozzászólók kinyilatkoztatásaira. De a másik irányú túlzást is elítélem, mikor egyesek minősíthetetlen hangnemben kioktatnak, szitkozódnak és dühöngnek.

Ez utóbbi bekezdésemet nem személyednek, ha nem a fórum résztvevőinek szántam.
A témánkra térve továbbra sem tudok napirendre térni az univerzum tágulásának geometriáját, kiindulási pontját, térdimenzióit illetően.


Hanjóval is volt már néhány vélemény-váltásunk a térdimenziók vonatkozásában.
Megtaláltam egy bejátszást az alábbi linken, amikor Carl Sagan a Kozmosz c. sorozatban bemutatja, hogyan képzeljük el a negyedik (tér)dimenziót:

http://www.youtube.com/watch?v=jjJsWu47yvU&NR=1


Bár nagyra értékelem Sagan tudományos és ismeretterjesztő tevékenységét, de szerintem itt nagyot tévedett. A négydimenziós teret ahhoz hasonlóan akarta bemutatni, mint mikor egy síkbeli világban (Flatland) feltűnik egy 3D-s test (alma). Ezután mutatott egy 4D-snek titulált testet, melynek "vetülete" egy 3D-s kocka. A hiba ott van a bemutatójában, hogy mind a síkidom-világbeli "lények", mind a 4D-kocka valójában 3-dimenziós testek voltak, és semmi közük nem volt a kettő és négy dimenzióhoz.

Egy másik gyakran emlegetett hasonlatra, a felfúvódó lufira is kimondhatjuk most már, hogy hibás. Az itteni hozzászólók is elismerik, hogy a lufi felszíne nem modellezi a világegyetemet, egyedül annyi a hasonlóság, hogy tágulásakor minden felületi pontja távolodik egymástól. Ugyanakkor viszont van olyan térbeli pont a lufi belsejében, ami nevezhető a tágulás centrumának. Azzal érvelni, hogy a tágulás kiindulópontja nem található meg a lufi felszínén, ezért nincs is; az ugyanúgy helytelen, mint egy körív középpontját a köríven keresni.

A világegyetem valamelyik kitüntetett pontját sem kell feltétlenül az anyaghalmaz belsejében keresni, hiszen itt egy számított, kimetszett absztrakt pontról van szó, ami az fizikai téren kívül is eshet. Nem látom be, hogy amiként bármely elhatárolt anyaghalmaznak - az atomtól a galaxisig - lehet kitüntetett tömegközéppontja, vagy geometriai súlypontja; akkor miért ne lehetne magának a világegyetem véges anyagmennyiségének is. Azt sem tartom kizáró tényezőnek, hogy első esetben részhalmazokról, az univerzum esetében pedig a teljes egészről van szó. Ugyanis az univerzumnak is van valóságos kiterjedése, mérete, hangzottak is el itt becslések erre vonatkozólag. Vagyis egy meghatározható anyagfelhőről van szó, aminek kell lennie tömegközéppontjának és geometriai középpontjának is.

Az univerzum tágulási kezdőpontját sem tenném a misztikus, meghatározhatatlan dolgok körébe, még akkor sem, ha nekünk nincsenek eszközeink kijelölésére.
Annyit mindenesetre mondhatunk, hogy az ember körme alatt lévő piszok távolabb van a körmétől, mint amilyen távol a legmesszebb lévő galaxis összes anyaga (előanyaga) esett a körömpiszok előanyagától az ősrobbanás pillanatában. Mármost, ha mind a körömpiszok, mind a távoli galaxisok anyagának életútját sikerül valakinek rekonstruálni, akkor ezek a térben és időben lezajló fejlődésvonalak visszafelé kimetszik a kiindulópontot.

Hozzászólásodban utaltál rá, hogy az univerzum lehet térszerkezetét illetően negatív, vagy nulla görbületű (végtelen), avagy pozitív görbülettel önmagába záródó ,véges, de határtalan kiterjedésű.

A végtelen fizikai kiterjedést én a magam részéről kizárnám, mert a táguló világegyetem ezzel szerintem nem fér össze. Elképzelhetetlen, milyen módon tudna a végtelen kiterjedésű világ egyszerre tágulni.(Ezt most itt nem részletezem, mert külön topikot igényelne a végtelen világegyetem tárgyalása.)
Az önmagába záródó, véges kiterjedésű univerzum számomra sokkal jobban illeszkedik a tapasztalatokhoz és a táguló kozmológiai modellekhez. Felhívnám a figyelmet arra, hogy a tágulás nemcsak az itt is gyakran emlegetett gömbszerű alakzatban valósulhat meg, hanem más geometriák is lehetségesek önmagukba záródni.

Annak a tágulási modellnek, mely úgy képzeli az univerzumot, mint egy táguló léggömböt, s amennyiben megvan a kritikus tömegsűrűség, akkor visszafordul a tágulás, - ennek a modellnek van egy hibája. Tudniillik az, hogy van egy állapot, amikor a világ "megáll"(majd innen kedve összehúzódik). Ez a világ sosem állhat meg! Örökké mozgásban van! Pata rhei!

(folyt.)

Nem két helyen van, csak más irányból látszik, mint amerre ténylegesen van.

Éppen az a tévedés, ha azt hisszük, hogy amit látunk (az univerzumban), azt egy matematikai egyenes köti össze a szemünkkel.

A nagyon eltérő irány, az eltérő fény út hosszat is jelent, tehát a beérkező fény nem csak más szögből, de más időben is mutathatja ua. az objektumot.

Rosszul tudod. A metrikus tágulás jelensége egyenes következménye az általános relativitáselméletnek, amely pedig számos igazoló mérést tudhat maga mögött, és még egyetlen valódi falszifikáción nem bukott meg.

Úgyhogy jelenlegi ismereteink szerint állíthatjuk, hogy a tér nagyléptékű szerkezetét és összefüggését az anyaggal a gravitáción keresztül az általános relativitáselmélet modellje adja meg a legpontosabban. Az általános relativitáselméletből pedig következik a metrikus tágulás (vagy zsugorodás). Ez ugyan egy indirekt bizonyítás, de még így is jóval erősebb, mint egy "feltételezés".

Bármelyiket feltételezhetjük.
Mindkét esetben azonos távolodást észlelünk.
Egy biztos egyik se befolyásolja a megfigyelések eredményét, ugyanúgy mint a csillagászok ruhájának a színe.

Tehát olyan feltételt kéne Elminsternek kitalálni, amelyik eltérő megfigyelési eredményt adna.

"Ha északi irányban 13 milliárd fényévnyire látsz egy galaxist, az szerinted ott is van.
A nagy tömegek tetszőleges mértékben elgörbítik a fényt.
Az említett galaxis, akár délen is lehet. "

Úgy vélem, hogy az adott galaxis északon is, és délen is van.
Amiatt gondolom ezt - egyelőre - mert eddig még nem találkoztam olyan alapos érvrendszerrel, mely miatt lehetetlennek kéne tartanom bármely galaxis egyszerre két/több helyen tartózkodását.

"A megfigyeléseink ugyanis azt mutatják, hogy minden irányban minden objektum azonos (távolsággal arányos) sebességgel "távolodik" tőlünk. Ez a jelenség két esetben történhet meg:
Ad 1. - Mi vagyunk az univerzum közepe, ezért távolodik minden tőlünk.
Ad 2. - Metrikus tágulás történik, azaz bármely pontról nézve tökugyanazt tapasztaljuk: minden objektum távolodik tőlünk.

Azt hiszem, hogy az egyes változat sugallta világnézeten már régen átléptünk, úgyhogy magyarázatul marad a kettes változat. Nem véletlenül ezt fogadja el a tudományos közösség, és támasztja alá az általános relativitáselmélettől kezdve az összes modern ismeretünk."

Az 1. és 2. eset is csak feltételezés. Ám miután nem áll módunkban cáfoló/igazoló kísérleteket végezni annak eldöntésére, hogy melyik tény, s melyik elképzelés, emiatt egyik se tekinthető tudományos feltételezésnek - tudtommal.

Olvasd vissza! Térbeli végtelenséget írtam, nem időbelit!

Akkor a kedvedért még egyszer.
Háromféle görbülete lehet az univerzumnak. Ebből a sík és a negatív görbületű végtelen teret eredményez. Mivel a jelenlegi elképzelésünk szerint minden 3D tér az univerzummal együtt keletkezett, és minden 3D tér az univerzumhoz tartozik, és sehol nincs széle az univerzumnak, ezért egy kicsit fura módon kell feloldani a látszólagos ellentmondást a végtelen tér és az Nagy Bumm között. Viszont mivel a kozmológia nem konkrét tágulást ír le, hanem a sűrűség időváltozását az a(t) skálaparaméter szerint, így az alábbi modell is helyes:

Ha végtelen a terünk, akkor a Nagy Bumm nem pontnyi szingularitásból indult, hanem kezdetektől fogva az univerzum kitölti a végtelen teret, de induláskor a sűrűsége végtelen. Aztán a Nagy Bumm folyamatában hirtelen a sűrűség leesik, és a végtelen térbe újabb tér szuszakodik be, ami gyakorlatilag semmin nem változtat, mert a végtelen kiterjedés továbbra is végtelen lesz. Viszont a folyamat azzal jár, hogy az induló végtelen sűrűségű végtelen univerzum kábé pingponglabdaméretű részéből felfúvődik az általunk megfigyelhető univerum, mialatt a végtelen tér többi részében is ez történik. Az eleve végtelen univerzum még "végtelenebbé" dagad (örülne ennek soosmik...), bár az egész elképzelés nagyon idegen a korlátozott méretű 3D testekre akklimatizált agyunk számára.

Ennek a modellnek az elfogadásához csupán annyit kell tennünk, hogy a Nagy Bumm mindenféle ismeretterjesztő leírásaiban az "univerzum" szót egyszerűen ki kell cserélni a "látható univerzum" kifejezésre, és a teljes folyamatleírás, a megadott időkkel és méretekkel pontosan illik a végtelen modellre is.


Itt kerül szóba a harmadik térgörbület univerzummodellje. El kell téged keserítenem: a pozitív térgörbületű univerzum pontosan ugyanúgy önmagába záródik, mint a pozitív síkgörbületű gömbfelszín. Arra a kinyilatkoztatásodra, hogy "Az univerzum nem önmagába záródó" a legjobb cáfolatot maguk a csillagászati mérések adják, amelyek szerint az univerzum látható részének a görbülete nagyon jó közelítéssel a sík környékén van, a pozitív tartományban. Azaz vagy tényleg sík és így végtelen a tere, vagy ami valószínűbb, annyira kicsit görbült pozitívan, hogy bár önmagába záródik, de az "átmérője" tíz-a-huszadikon vagy tíz-a-harmincadikonszor nagyobb az általunk belátható résznél.
Egyébként ez a pozitív görbületű önmagába záródó terü univerzum ugyanúgy megoldja a határtalanság problémáját, mint a végtelen univerzum. Egy önmagába záródó univerzumnak sincs széle, és ebből kifolyólag nincs is középpontja. (legalábbis a saját terében)


Te meg gondolj az eseményhorizont méreteire! Mennyi lehet? Földátmérőjű? Napátmérőjű? Egyszázada egy galaxismagnak? Mennyi az esélye, hogy a tényleg gigászi kozmikus méretekben ilyen apró (szinte semmi) gravitációs anomáliák az általad vizionált körbefutkározó fénysugarakat okozzák?
Nem véletlenül említettem a gravitáció gyengeségét. Az általad elképzelt extrém elhajlásokhoz milliomodfényévnél is kisebb objektumok mellett kell a fénysugárnak közvetlenül elhaladnia, miközben az univerzumban milliárdfényéves üres terek vannak. Szokjál hozzá a gondolathoz, hogy a gravitációs lencsék nem képesek többre, mint érdekes fantomképek létrehozására, amelyek általában a hatást okozó galaxissal(!) együtt ráférnek egy fotólemezre.

azért a fekete lyuk mérete az eseményhorizont sugarával megadható, és ezt számolni elég jól lehet. a benne lévő szingularitásnak nincs mérete.

Szerinted. Végtelen. végtelen ideje is létezik. Aztán hozzád képest egy gömbhéjon egyszerre elkezd fény sugározni és érdekes módon a 2*13,5 fényévnyire lévő dolgok mindent szinkronban csinálnak.

Kérnék egy hivatkozást, melyik tankkönyvben terjesztik ezt a hülyeséget.
Valószínű ezt olvassa Soosmik is.


Nem keverem. Az csak a te fantazmagóriád, hogy az univerzum nem abban a térben helyezkedik el, amiben mi megfigyeljük.
Másrészt a fekete lyukat azért említettem, mert annak a térideje magába záródó, tehát kívül esik a mi terünkön. Mivel ezt se tudod felfogni, bizonyítja, hogy az univerzummal kapcsolatban se megalapozott az állításod.

Az univerzum nem önmagába záródó, de ha az lenne akkor is azonos térben lenne a megfigyelővel.

Ha esetleg azt állítanád, hogy felfogó képességed terén kívül esik, akkor viszont teljesen egyet értünk.


Igen, de nem a XX. században kezdte eltéríteni a fényt. :O)



a) Ez nem igaz. A gravitációs tömeg tetszőleges mértékben eltéríti a fényt
(gondolj a fekete lyuk eseményhorizontja közelében elhaladóra) csak ezek az eltérítések bizonyos távolságból észlelhetőek.
A rajzodat egészítsd ki azokkal a fénysugarakkal, amelyek a berajzolttól közelebb haladnak el.
Tehát ha az objektum 8 milliárd fényévnyire van, akkor te nem észlelhetsz 20fokos eltérítésű képet (a mögötte lévő csillagok fényét újra össze gyűjti), mert azokból a fénysugaraknak csak egy része jut a megfigyelőhöz.
A 20fokos megfigyeléshez jóval közelebb kéne lenni, mint ahogy az az üveg lencsék távolsága se mindegy képalkotás szempontjából, de az eltérítések távolságtól függetlenül a lencse tulajdonságainak megfelelően történnek.

b) Legyen az eltérítés 1". Akkor ha elhalad 180*60*60=648000 megfelelő nagyságú tömeg mellett akkor már 180fokkal elfordulhatott.
Ez nem túl sok még egy véges univerzumban se.
A galaxisok becsült száma 440000000000, ennek a 679000 szerese.
A csillagok, fekete lyukak száma ennek sokszorosa.
Tehát ha elfogadnánk a te értékedet, még akkor is bőven lehetséges a fény 180fokkal való eltérítése. S ezért a megfigyelő tökéletes izotrópiát lát.

Sőt, még ún. jeteket is észlelhetünk fekete lyukakból "kitörni", amelyekről gyakran azt szokták észlelni, mintha sebességük meghaladná a fénysebességet:))

Mert a fény kb. 13,2 milliárd éve indult el. Ez nem zárja ki a térbeli végtelenséget.


Kevered a fogalmakat. A fekete lyuk is (mint a dinnyéd) a meglévő térben elhelyezkedő fizikai objektum. Az univerzum nem ilyen. De ezt már milliószor mondtam.
Megjegyzem, a fekete lyuk esetén nem igazán lehet "méretről" beszélni. Ha pedig nincs fizikai kiterjedése, akkor középpontja sincs.


Tényleg ezzel kezdted. Ez volt az első hibád.


Nem kerüli meg. Meghajlik és eltérül. Miután kijut a gravitáció hatása alól ismét egyenes vonalban halad. Ez azt eredményezi, hogy a fényforrás helyett térben eltolódva fantom-képeket látunk. Mondtam vagy nem mondtam, hogy fingod sincs a gravitációs lencse geometriájáról? Nesze, nézegesd:



Ahogy te azt elképzeled.
Tudtad azt, hogy a négy alapkölcsönhatásból a gravitáció a leggyengébb? Hogy annyira gyenge, hogy a XX. századig nem is tudtak róla, hogy eltéríti a fényt? Tudtad azt, hogy nem fekete lyukak, hanem szupergalaxisok teljes tömege is csak néhány szögmásodperccel képes a mögötte lévő fényforrás képét eltolni?
Te viszont univerzumot megkerülő begörbített fénysugarakról fantáziálsz. Nem hiszem, hogy szoros lenne a kapcsolatod a valósággal...

1. Nem végtelen. Mivel volt kezdete és a fénysebesség véges.
Ha végtelen, miért látunk kb. 13,2 milliárd fényévnyire?

2. Önmagába záródó tér, mint a fekete lyuk, ennek ellenére annak is van átmérője, középpontja. Az univerzummal kapcsolatban meg az összes számítás azt bizonyítja, hogy nem önmagába záródó.
Persze aki kifogást keres...

3. Azzal kezdtem, hogy létezik a középpontja, de nem meghatározható
(belülről).

4. A lekezelő stílusodat félretéve talán te tanulmányozhatnád a gravitációs lencse hatást. A fény megkerüli a nagy tömegű testet. A testre csak következtetni lehet, látni nem.
Amit látnak az a mögötte lévő fényforrás, de az iránya bizonytalan.
Ti meg azt hiszitek, hogy amit láttok az a valóság.
Ha északi irányban 13 milliárd fényévnyire látsz egy galaxist, az szerinted ott is van.
A nagy tömegek tetszőleges mértékben elgörbítik a fényt.
Az említett galaxis, akár délen is lehet.