Ha a gravitációt nem vonzó, hanem egyfajta nyomóerőnek tekintjük, amit Georges-Louis Le Sage (1724-1803) után csak Le Sage gravitációs modellnek hívunk, könnyedén megtalálhatjuk a megoldást. Ebben a modellben a gravitációs hullámok (= gravitációs sugárzás, gravitonsugárzás, DVAG) kitöltik az univerzum gömböt és az azon túli világot, végtelen távolságban és mennyiségben, gravitációs nyomás alatt tartva a benne lévő anyagot, az Univerzumot vagy nagyobb léptékben az Univerzumokat. A tömeg szerepe ebben a klasszikus Le Sage modellben nem a gravitációs vonzóerő gerjesztése, hanem éppen ellenkezőleg, a gravitációs sugárnyomás leárnyékolása lenne. Legyen szabad idéznem itt Michael Allen Gelman érzékletes hasonlatát: ha egy ablakra egy játékpuskából kilőhető vákuumos gumilövedéket ragasztunk, egy idegen világból érkező felfedező azt látja: az ablak vonzza a gumit. Ha megpróbálja leválasztani a lövedéket, esetleg azt gondolhatja: a gumi vonzza az ablakot. Pedig semmiféle vonzóerőről nincs szó, a gumit a külső légnyomás szorítja az ablaküveghez.
A nagyon távoli galaxisok gyorsuló mozgásának következtetése csak tévedés eredménye lehet. A nyomó gravitáció ugyanúgy fékezi az Univerzum tágulását mint ahogy a Föld fékezi egy feldobott kő mozgását. Ha a gravitáció nyomóerő, úgy az univerzum peremén lévő galaxisokra kívülről nagyobb erő hat mint belülről, mert a világegyetemen keresztülhaladó gravitációs sugárzást az Univerzum tömege gyengíti, egy kisebb részét elnyeli, így kifelé egy kicsit kisebb erő hat. Amennyiben egy galaxisra csak egy irányból hat erő az a galaxis gyorsulni vagy fékeződni fog, a galaxis sebességvektor irányától függően. Feltételezhetnénk a világegyetemet kitöltő sötét energia valamiféle antigravitációs hatását is, mint ahogy ezt kényszerűségből meg is teszik, de ennek semmi alapja nincs. Ehelyett inkább értelemszerűen magát a gravitációt lehetne antigravitációnak hívni, de maradjunk inkább a nyomó gravitáció megnevezésnél.
Az árnyékolás a bolygók és csillagok esetében elnyelést jelent, de ha egy tárgy energiát nyel el akkor az vagy melegszik, vagy több hőt bocsát ki mint amennyit termel. Érdekes módon a 6 nagyobb bolygó mindegyike több hőt bocsát ki mint amennyit a nap sugárzásából felvesz. A többlet okát a radioaktivitással szokás magyarázni, de erre nincs bizonyíték. Szóba jöhet még az árapály jelenség okozta súrlódás. A Jupiter belső holdja az Io esetében az erős vulkáni tevékenység magyarázatára ez elfogadott. A nap kb. ezerszer akkora tömegű mint a bolygók összesen. Így a nap sokkal több gravitációs energiát nyel el mint a bolygók. De mitől melegszik fel egy csillag, mielőtt beindulna a magjában az atommagfúzió? A gravitációs energia gyújtja be a csillagokat az összenyomódó gázfelhőben a csillagképződés során. Miért szűnne meg ez a melegítő hatás ha a csillag már begyulladt? Ebből persze az is következik, hogy a neutroncsillagok, fehér törpék és minden más atomos anyag is folyamatosan nyeli a gravitációs térből az energiát. Fékezve kihűlésüket, valamint növelve tömegüket. És valóban, a csillagászok nem is találnak 3400 K -nél alacsonyabb hőmérsékletű fehér törpét. Feltételezem, hogy a neutroncsillagok hőmérséklete, nagyobb tömegük következtében, ennél magasabb..
De a helyzet vélhetően nem ez, mert az ősrobbanás a gravitonok sebességével történt, amely kb milliószor nagyobb mint a fénysebesség. Ez a valódi, gravitonsugárzás által működtetett robbanás léphet a minden alapot nélkülöző felfúvódás helyébe. Ezért látunk a Hubble teleszkóp látóhatárán akár 10 c -vel távolodó kvazárokat, amelyeket a gravitációs lencsehatás következtében pillanthatunk meg.
Néhány példa, PG 1115+080, PKS 1830-211, J1641+3755[3], SPT0615-JD.
Az ember hajlamos lehet a gravitációs sugarakat a neutrínókkal azonosítani de valószínűleg csak azért mert mindkettő ismeretlen terület. A neutrínók gyakorlatilag fénysebességgel terjednek (az SN1987A szupernova neutrínózápora után 2 nappal már észrevették a fényfelvillanását is. Persze érkezhettek egyszerre is, csak senki nem vette észre).
A gravitáció minden egyes atomra hat, minden időpillanatban. Ha pl. neutrínók közvetítenék a gravitációt, minden atomra erőt kellene kifejteniük, bármely pillanatban. Ez a neutrínók eddig megismert tulajdonságai alapján feltételezhetően nem történik meg. Hiába halad át testünkön másodpercenként 1020 neutrínó. Ebből az is következik, hogy a vákuumban (atom, vagy részecskementes világ) hatalmas energiának kell lennie, amely állandó gravitációs kölcsönhatásban van a barionos részecske világgal. A legújabb kutatások alapján úgy véljük, hogy a világegyetemet alkotó anyag nagyrésze sötét anyag (nem fénylő csillag), amelynek kb. 1/3 -a részecske jellegű pl. molekuláris hidrogén amely a földfelszínről nem látszik vagy esetleg fekete lyuk, és 2/3 -a sugárzás, pl. gravitációs (graviton) sugárzás, maga az energia.
Nem kizárt, hogy a gravitációs tér energiája azonos ezzel a feltételezett sötét energiával, de legalábbis annak része. Nem valami távoli galaxisok közötti ismeretlen antigravitáció, hanem a gravitáció maga. A tudósaink úgy szeretnék tanulmányozni a gravitációt ahogy a legnehezebb. Távoli szupernóvák gravitációs hullámait fogni furfangos érzékelőkkel, amelyek túlharsogják a normálisan is szupererős gravitációs teret. De emelj csak fel egy talicska homokot, és máris meglátod mi a gravitáció.
A gravitonokról feltételezik, hogy a fotonok által keltett elektromágneses erőhöz képest 1040 -szer gyengébb a kölcsönhatásuk az anyaggal, de végezzük csak el a következő kisérletet: tegyük ki a talicska homokot az udvarra és helyezzünk alá egy lámpát, akár a legerősebb reflektort ami kéznél van. A homokot normálisan a gravitációs erő szorítja a föld felszínéhez. Most próbáljuk felemelni a talicskát csupán a fény erejével. Ha a talicska elszáll akkor az elektromágneses térerő győzött a gravitációs térerő felett. Ha nem repül el akkor a gravitáció az erősebb.
A gravitáció nem a leggyengébb vonzó hanem a legerősebb nyomóerő a természetben. Olyan erős, hogy képes az elektronokat bepréselni az atommagba. Valószínűleg a neutronokat is képes megropogtatni és az anyagából fekete lyuk alakul ki. Hogyan képes ilyen nagy erőt kifejteni ez a látszólag gyenge kölcsönhatás? Bontsunk képzeletben rétegekre egy fekete lyukat. A külső rétegben nyomást kelt a gravitációs erő, ez a nyomás a beljebb lévő réteget nyomja mialatt abban további gravitációs erő nyelődik el. Minden egyes rétegre egy befelé irányuló erő hat, igy a nyomás befelé nő. Az anyaggal való kölcsönhatás révén összeadódik a gravitáció hatása. Az egyes rétegek árnyékolnak egy kicsit a gravitációs térerőből amely befelé menet egyre kisebb lesz mivel a gravitációs térerő az anyagban nyomássá alakult. Ez a prés fogja összeroppantani az atomot. Ebből az is következik, hogy a fekete lyuk külső rétege közönséges anyag lehet amelyet neutron réteg követ, s középen a kristályrácsba tömörült neutron fonalak. Hasonlóan réteges szerkezetű mint a jupiter, a nap, a föld, vagy akár a neutroncsillagok. További következmény: a mese a mikroszkópikus fekete lyukakról amelyek elpukkannak merő kitalálás. Fekete lyuk csak a neutroncsillagnál nagyobb tömegű objektum lehet, tehát egy proton nem fog fekete lyukká összeomlani.
...A világegyetem egy pontból (bindu) keletkezett Brahma isteni erő hatására, majd Visnu erő ezt fenntartja (ez van most), de eljön az idő amikor Siva pusztító erő kerekedik felül és ez ismét egy pontba sűríti az egész világot... (Minden hindu templom ezen eszmerendszer figyelembevételével épült sok évszázaddal ezelőtt). Ezen hindu tanítás szerint a világegyetem nem fog darabjaira hullani, tehát nem szökhetnek el a világegyetem szélén lévő galaxisok.
A legtöbb galaxis legalább egy központi fekete lyukat tartalmaz. A hatalmas tömegközéppontra utal spirális szerkezetük is. A spirális szerkezet azért alakulhat ki mert a lassan forgó galaxis anyaga a galaxis közepén lévő óriási fekete lyuk felé áramlik, amely felemészti a tengely felé haladó csillagokat és ezáltal a galaxis centrumhoz közelebb kerülő csillagainak meglévő szögsebessége felgyorsul. Az elliptikus galaxisok jóval nagyobb tömegűek a spirális galaxisoknál, amelyek viselkedése látszólag ellentmond az előbbieknek. De az elliptikus galaxisok több galaxis ütközése után alakulnak ki amelyben a csillagok mozgása kaotikus és nem rendezett, mint azt a spirális galaxisokban láthatjuk.
A fekete lyukak gravitációs szempontból létrehoznak egy csipetnyi nyelőt (jó nagy csipetnyit), leárnyékolva a gravitációs nyomóerőt okozó sugárzást. A fekete lyukak minden közelükbe kerülő anyagot, valamint energiát felzabálnak ám egymást sem kímélik. Amint a fekete lyukak koncentrálódása egyre erősebbé válik, egy fekete lyuk -a világegyetemben a legnagyobb- megszalad és a gravitációs sugárzás egyre növekvő sodrása felülírja a környező csillagok és galaxisok meglévő sebességét és impulzusát, akkor a világegyetem egyre gyorsulva, a gravitációs sugárzás sbességéhez közelítve összezuhan ismét egy master (= bindu, Nagy Reccs) fekete lyukba. De mi fékezi le a galaxisokat?
Az univerzumban máris felfedezhető a galaxisok csoportokba szerveződése. A mi galaxisunk a Tejút, egy kisebb helyi csoportba tartozik a Magellán Felhőkkel, Androméda Galaxissal együtt. Ez a kis csoport a Virgo Clusterrel együtt a Virgo A óriás, elliptikus galaxis körül kering. Ezt a nagy csapat galaxist egy olyan hatalmas tömeg tartja a befolyása alatt amely már nem is látható. Vélhetően egy óriás fekete lyuk, de a helyén nem látszik semmi. Ahogy szaporodnak és nőnek a fekete lyukak az univerzum gravitációs sugárnyomása egymás felé préseli őket. A fény is csapdába esik. A gravitációs nyomóerő hatására a fekete lyukak folyamatosan felemésztik a közelükbe jutó csillagokat, bolygókat és fekete lyukakat végül egész galaxisokat, növelve ezáltal az eseményhorizont (EH) méretét. Az EH növekedése azt jelenti, hogy egyre nagyobb térszögre terjed ki a gravitációs árnyékolás, így az idegen objektumok a sebességüktől és impulzusuktól egyre kevésbé függően közelítenek a fekete lyukhoz, mondhatni arra kanyarodnak. A galaxisok megszűnnek, minden csillaguk a központi fekete lyukba esik. Az EH növekedése eleinte végtelen lassúnak tűnhet de gyorsuló ütemű lesz. Egy közülük majd minden határon túl nő egyre gyorsabban, s az összes fekete lyuk bekebelezésével "betelik a pohár", s végülis az Univerzum minden létező anyaga az eseményhorizonton belülre kerül.
A kérdés csak az: elérhet-e az EH lassú növekedése egy olyan szakaszba amikor az gyorsuló üteművé válik? A fekete lyuk sugara a 2GM/c2 összefüggés alapján a tömegével egyenesen arányos (Schwarzschild radius). Ha egy fekete lyuk sugara a duplájára nő a térfogata 8 -szorosára nő. Ekkora térrészből szedi össze a csillagokat. A gravitációs sugárzás befogásához a fekete lyuk eseményhorizontjának a felszíne számít, de az is 4 szeresére nő. Ennélfogva egy határon túl annyi sugárzás éri a felszínt amitől a folyamat megszalad.
100 milliárd galaxist feltételezve[4] a világegyetem látható anyagának számított, de inkább becsült tömege 1052 kg. Ha feltételezzük, hogy kb. 10 -szer annyi sötét anyagot is tartalmaz, a tömeg 1053 kg -ra változik. Ezt behelyettesítve a fenti egyenletbe ha a világegyetem teljes anyaga egy fekete lyukban helyezkedne el az EH átmérője 30 milliárd fényévre nyúlna. A mi kis 14 milliárd fényév sugarú univerzumunkat bőven el tudná nyelni. Hogy miért nem tette eddig? Folyamatban van...
Ebből a számításból azonban az is azonnal látszik, hogy valami gyanúsan nem stimmel a képletekkel vagy a gondolkodással amennyiben a fekete lyuk sugara közelítőleg a Világegyetem vélt sugarára jönne ki.
Ha szingularitás létezne és ott megsemmisülne az anyag, hogyan lehetséges, hogy nem semmisül meg a fekete lyuk? Az mégis stabilan létezik pedig el kellene tűnnie a saját szingularitásában, hiszen egy fekete lyuk átmérője csupán néhány kilométer. Ezt a távolságot még gyalog is megtehetné az anyag a szingularitásig, hogy ott megsemmisüljön, legalábbis a forgástengely irányában. Ne feledjük, a fekete lyukon belül ugyanolyan sebességgel zajlanak a folyamatok, mint azon kívül. Csupán kívülről úgy látszik, mintha lassulnának. Arról nem is beszélve, hogy bármely test tömegközéppontja felé közelítve annak gravitációs hatása a nullához tart. Legyen ez a Föld, egy csillag, akár neutroncsillag vagy éppen fekete lyuk nevű objektum. A fekete lyukak középpontjában is a gravitációs hatás a nullához tart és semmiképpen nem a végtelenhez. Következésképpen: a szingularitás nem létezhet. Igy aztán féreglyukak sem léteznek.
Ez az irány a keringés síkjára merőleges tengely, amely körül a két objektum kering. Ezek az objektumok tehát nem egy hanem esetleg két azonos tömegű fekete lyukat tartalmaznak. Nagy sebességgel keringenek egymás körül és EH- juk már átfedi egymást. Valószínűleg nem is hosszú életűek és hamar összeolvadnak egyetlen, gyorsan forgó fekete lyuk objektummá.
Az egymagában álló nagy, nagysebességgel forgó fekete lyukak esetén hasonló a helyzet, amennyiben a centrifugális erő torzíthatja a fekete lyuk objektum gömb alakját. Ilyen jellegű kitörést láthatunk bizonyos aktív radiogalaxisok magjából kitörő jetek formájában (
NGC 4261,
Virgo A,
Centaurus A,
Hercules A,
Fornax A,
M84,
NGC 383,
Artistic ).
Ez magyarázattal szolgálhat a tengely irányú kilövellés keletkezésére. Ha egy kisebb és egy nagyobb fekete lyuk, 2 neutroncsillag, vagy neutroncsillag és fekete lyuk kering egymás körül vagy csak nem elég nagy a fekete lyuk forgási sebessége akkor ez a tűszerű kilövellés nem várható. Radio kvazárok és blazárok is ebbe a gyorsan forgó kategóriába tartozhatnak ahol a jetek a föld felé mutatnak. Ha egy közönséges radiogalaxis jet a föld felé fordulna valószínűleg kvazárnak vagy méginkább blazárnak látszana. Pulzárok esetében valószínűleg más mechanizmus termeli a reflektorszerű energia kisugárzást.
A sötét energia maga a gravitáció, Claudia de Rham 2011.
 |
 |
|
| rohan.janos@med.u-szeged.hu |
Index Fórum 2022, 2021, 2020, 2019, 2018, 2017, 2016, 2015, 2014, 2013, 2012, 2011, 2010, 2009, 2008, 2007, 2006, 2005
